Nagy bajban voltam a címadással, mert ezt a tematikát már rengetegszer érintettem, de kimerítően még nem tárgyaltam. Több értékítéletet azért nem indokoltam eddig, mert egy terebélyesnek ítéltem azt, amit ezzel kapcsolatban el kell mondani.
Alapvetően arról lesz szó, hogy miben más a keverési stratégiánk, ha analóg, vagy ha digitális környezetben keverjük le a zenéket.
Más hangerő struktúrát (gain structure) kell érvényesíteni az egyik és a másik tartományban. Ez egyszerűen abból fakad, hogy más fizikai törvények igazak az analóg és a digitális világban. Ami igaz az egyikben az nem feltétlenül jó megoldás a másikban. Ami működik az egyikben, az nem biztos, hogy célravezető a másikban.
Ahhoz, hogy helyes rálátást kapjuk a témakörre, kezdjünk egy apró történelmi kitérővel. Nézzük meg, hogy az ötvenes-hatvanas években mi volt a rögzített hang jelútja. (Jelútnak nevezzük azt a berendezéseknek azt a láncát, amely szükséges volt ahhoz, hogy a hangszer vagy emberi hang felvételéből eljussunk a végtermékig: a kinyomtatott bakelitlemezig.)
Mikrofonokkal kezdődött az említett lánc. A felvétel alkalmával a mikrofonok után a mikrofon előfok következett a jelútban, amit általában a kompresszorok követtek, majd szalagos magnóra írták a zenei előadást. A mai számítógépes zeneszerzésen szocializálódott házi stúdiós generáció számára ez már elképzelhetetlen, de akkoriban a zaj hatalmas tényező volt. Olyan értelemben, hogy felvételnél és keverésnél egyaránt meghatározta a hangerő struktúrát. Vagyis azt, hogy melyik berendezésben milyen hangerővel használjuk a zenei jelet. Az analóg berendezések sajátja, hogy kis hangerőnél másképpen viselkednek, mint nagynál. A legjobb jel/zaj viszony érdekében a zenekészítés minden fázisában az volt a stratégia, hogy a lehető legnagyobb jellel dolgoztak. Ez nem azt jelentette, hogy minden torzított, hanem azt, hogy bátran 0 fölé tekerték a jelet 1-3 db-lel. Így még nem történt hangroncsolás, inkább a berendezések az áramköreikre jellemző módon elkezdték színezni a hangot, vagyis felharmonikusakat generálni. Keverésnél a szalagos magnóból indult a jel a keverőpult vonal szintű előfokába, majd inzertben az előfok és az EQ közé általában kompresszort illesztettek. A kész mixet a keverés után is szalagos magnóra írták.
Ha jól összeszámoljuk, akkor egy tipikus analóg jelút általában 8-10 berendezésből áll, mindegyik masina kis mértékben színezi a hangot. Ez egyszerűen hozzátartozik az analóg tartományban készült felvételekhez. Ezzel szemben a digitális világban a felvételnél az AD konverter torzításán kívül semmi sem színezi a hangot. Tévúton járunk, ha szolgaian le szeretnénk kopírozni az analóg hangerő struktúrát. Több szempontból is. Mindjárt az első az, hogy semmilyen zenei értelemben vett színezést nem érünk el, ha 0 fölé vezéreljük a jelet. Kivételt jelent a kísérleti elektronika némely alfaja. A digitális tartományban úgy lett megalkotva a hang kódolása, hogy a 0 db felett nincs egyáltalán semmi. Túlvezérléssel gyakorlatilag roncsoljuk a jelet. Másodsorban az sem célravezető, ha egy az egyben ugyanazokkal a beállításokkal próbálkozunk, mint az analóg berendezéseknél.
Körülbelül tíz évvel ezelőtt készítettem egy tesztet, aminek ma már nem sok értelmét látom, inkább csak mosolygok rajta egy kicsit. Éneket kevertem analóg és digitális tartományban egyaránt. Universal Audio 1176 után volt kötve egy Tube Tech PE1 C. Nagyjából 6-7 db-t komprimáltam 1:4-hez aránnyal meglehetősen lassú attack és leggyorsabb releaser time mellett. A hangszínszabályozón 3db-t emeltem 100 Hz-nél és majdnem ugyanennyit magasban 10000Hz-nél. Akkor viszonylag újdonságnak számító UAD1 kártya alap pluginjeivel elvégeztem a processzálást a vasakkal megegyező a beállítások mellett. Majd csalódottan legyintettem, és arra a hamis következtetésre jutottam, hogy sokkal jobbak az analóg gépek és a szoftverek világának még van mit fejlődnie. A két vas kellemesen színezte a hangot és gyakorlatilag mixbe illesztve már készen is volt az ének. Ezzel szemben az UAD pluginek csináltak is valamit meg nem is.
Természetesen az elmúlt tíz évben hatalmasat fejlődtek a digitális szoftverek és kis túlzással azt lehet mondani, hogy teljesen egyenértékűek a vasakkal. Azonban ahhoz, hogy ezt kijelenthessük, nemcsak a szoftverek forradalmi fejlődése kellett, hanem a gondolkodásmódunk megváltozása is. Paradigmaváltásra van szükség. Azt a hangerő struktúrát, ami jól működik az analóg berendezések világában, ne próbáljuk ráerőltetni a digitális mixünkre. A nullák és egyek birodalmában más törvényszerűségek érvényesülnek, ezért más stratégiával kell megközelítenünk a hangerő struktúrát. Ne próbáljuk lemásolni a processzorok sorrendjét. A keverőpultoknál a legtöbb esetben előbb a kompresszor szerepelt a jelútban és utána követte a hangszínszabályozás. Szerintem digitális tartományban ma a legtöbb DAW-nál már 10 insertet is használhatunk. A számítógép processzorok rohamos izmosodása mellett azt tanácsolom, hogy ne csak két processzort használjuk, mint a vasak világában.
Keverésnél a láncot semleges hangú EQ-val kezdem és megszabadulok a nem kívánt frekvenciáktól. Amennyiben szükségét érzem, szalag, cső, vagy keverőpult szimulációs pluginnel szaturálom a hangot. Ezután komprimálok. Legtöbbször valamelyik nagynevű előd szimulációit használom: legtöbbször 1176, 160 LA2-A, és LA3-A valamely változata kerül terítékre. Előfordul, hogy éneknél, basszusnál és egyéb nagy összenyomást igénylő hangszernél két fokozatban komprimálok. Ha emelni szeretnék valamelyik tartományban, akkor is a keverőpultok emulációit használom. A NEVE 1073 és az API 550 a kedvencem erre a célra.
Amint elrugaszkodunk attól, hogy szolgaian kopírozzuk az analóg keverési láncot, a mai pluginekkel szerintem ugyanolyan jó hangzást tudunk elérni, mint a vasakkal. Tanulmányozzuk híres hangmérnökök digitális hangerő struktúráját és törekedjünk saját csak ránk jellemző digitális jelút kialakítására.
A cikk ötletéért köszönet Davidovics Ádámnak.