Nem arról szeretnék papolni, hogy ne direktbe használjatok zengetőt, késleltetőt, vagy modulációs effektet. Más lesz a tétje ennek az írásnak. Azt szeretném körbejárni, hogy az elmúlt két-három esztendőben hogyan alakult át az effekthasználat. Az egész mai praktikák mögött az húzódik, hogy számtalan és még több video létezik a Youtube-on és társaikon ebben a témában. Rengeteg klasszikusnak minősülő technika módosított formában lett népszerű. Ezt szeretném elsősorban nyomon követni.
Az elején tisztázzuk le, hogy mi is a különbség a direkt és a párhuzamos effekthasználat között! Szigorúan számítógépes környezetben maradva a direkt effekthasználat azt jelenti, ha egy hangsávra rászúrunk egy delayt, reverbet vagy más hasonló pugint. Ennek is megvan a helye a mai zenekészítés különböző fázisaiban. Főként a hangszerelésnél, amikor elsősorban a hangszínek kialakítására fókuszálunk.
Ezzel szemben a párhuzamos effekthasználat az amikor egy párhuzamos jelútra más szavakkal auxra van bekötve a zengető késleltető vagy egyéb processzor. Ebben az esetben az effekt száz százalékra van állítva, így külön tudjuk kezelni a tiszta jelet és az effekttel ellátottat is. ( Más megfogalmazásban ezt send-return jelútnak is nevezzük.) Ezt a gyakorlatot leginkább a zenekészítés mixing fázisában használjuk. Ebben a fázisban a hangsúly azon van, hogy művészi értékű koherens egységgé gyúrjuk a hangszíneket. Ez a praktika a soksávos rögzítési technológia hajnalán alakult ki és terjedt el. Elsősorban chamberekkel, spring, és plate reverbekkel próbálták kialakítani a közös akusztikai térben való zenélés illúzióját. Abban az időben valóban nagyon drága volt a mesterséges lecsengés előállításának a technológiája. Azonban nem az a magyarázat arra, hogy miért terjedt el a párhuzamos effekthasználat. Nem mesterséges zengetés méregdrága volta az, ami ezt a minimalista hozzáállást eredményezte elsősorban.
A párhuzamos processzorhasználat mögötti filozófia az volt, hogy teremtsük meg a közös zenei előadás illúzióját. Ennek akusztikai feltételeit alakítottaki az, hogy az összes hangszer egy mesterséges térbe lett elküldve. Fontos állomás számunkra, amikor a hatvanas évek közepén kezd elterjedni az az alkotói nézet, hogy a stúdiót úgy használjuk, mint egy hangszer. Itt már nem az volt az elsődleges cél, hogy valós zenei előadást szeretnénk szimulálni. Sokkal inkább nem létező zenei világok teremtésére törekedtek. A hangsúly az újdonságon van.
Ennek a zenekészítési gyakorlatnak vagyunk ma is örökösei. Ebben az időben terjed el az a praktika, hogy nem egy zengetőt használunk párhuzamosan, hanem inkább négyet-ötöt. Külön tétbe helyezzük a dobokat. A ritmus hangszereket már egy tágabb reflexívebb akusztikai minőséggel látjuk el. Az ének és a szóló hangszerek, pedig külön kitüntetett szerepet kapnak azáltal, hogy kicsit máshol helyezkednek el, mint a többi hangszer. Természetesen ügyelnünk kell arra, hogy kialakítsuk a művészi értékű koherenciát.
Azt nem győzöm hangsúlyozni a párhuzamos effekt használattal, megnőnek a produkciós lehetőségeink. Hiszen külön tudjuk kezelni a tiszta jelet és az effekteset egyaránt. Már a hatvanas-hetvenes években bevett gyakorlat, hogy hangszínszabályozókkal manipulálják a megeffektezett sávot. Valamivel újabb fejlemény, hogy akár az effekt előtt és után is használunk EQ-t. Ezt szinte folytathatjuk tovább, amíg a kreativitásunk és a zenei képzelőerőnk terjed.
Igazából a Pro Tools és DAW-ok elterjedésével lett általános, hogy az effektezett jelet nemcsak EQ-zzuk, hanem kompresszorral is dinamikaszabályozzuk. A rock és a klasszikus pop felvételeknél az terjedt el, hogy a zengető vagy a delay előtt komprimálunk. Így egy sokkal kontroláltabb hatást tudunk elérni. Főként dobokon és éneken tud nagyon hasznos lenni ez a praktika. Az elektronikus hangszereléseknél, legyen az pop vagy underground hangzás általában rendkívül dús a hangszerelés. Az éneknek még csak van helye a hangszerelésben. Ám az esetek nagyobb százalékában azzal szembesülünk, hogy az ének effektje sehogy sem tud érvényesülni a dús hangzásnak köszönhetően. Nagyjából tizenöt esztendeje kezd el igazán az elterjedni, hogy a return sávon az effekt után kompresszort használunk. Ez elég jellegzetes hangzás, amely meghatározza a tízes évek soundját. Szinte zenei stílustól függetlenül.
Ha dinamikaszabályozó, akkor nem feltétlenül csak kompresszor. A nyolcvanas években divatos gated reverbnek pont az volt a titka, hogy a zengetést legatezték. Ez ma újból elterjedt például pergőn és éneken egyaránt. Azonban a hozzáállás merőben más, mint a nyolcassal kezdődő évtizedben. A kreativitás egy magasabb foka, amikor a dinamikaprocesszorok side chain módon vannak üzemeltetve. Ez már utóbbi öt év fejleménye. Kezd elterjedni ez a praktika például az EDM alapú zenékben. Az ének zengetőjét hosszúra hagyják, hogy szinte aurát képezzen a zene köré. Ezt szaggatja meg a lábdob lüktetése. Hasonló a helyzet a trap zenéknél és a jelenleg menőnek számító old school hangzásnál egyaránt. Annyi különbséggel, hogy nem csak a lábdob szaggatja meg az ének effektjét, hanem a pergő is. Sok esetben nemcsak zengető lehet ez az effekt, hanem kicsit komplexebb delay is, sőt néha elborult moduláció.
Az imént bemutatott történetet, úgy lehet összefoglalni, hogy a hagyományokból indultak ki a modern technikák, ám kreatív módon meghaladták azt, a mai technikai lehetőségeket kihasználva. Folytathatnám ott, hogy ma már nemcsak hangszínszabályozzuk az effektezett sávot és dinamika processzáljuk, akár a zengetés vagy más beavatkozás előtt vagy után, hanem szaturáljuk, torzítjuk. Sőt pitcheljük, és granuláris elven befolyásolhatjuk. Amiről most beszélek, az valóban az utóbbi két-három esztendő hozadéka.
Merjünk bátrak, lenni, és engedjük szabadjára a kreativitásunkat.
A második részben a párhuzamos szaturálás, torzítás komprimálás és az exciterek kerülnek terítékre.