A cikk első részében nagy utat tettünk meg. Eljutottunk attól a kérdéstől, hogy ’ mikor van kész egy mix?’, ahhoz a felvetésig, hogy vajon ’ mikor jó egy dal?’. Gyakorlatilag a két kérdés szinte ekvivalens. Helyettesíthető egymással. Gyorsan meg szerettük volna határozni, hogy mitől jó egy dal valójában. Arra jutottunk, hogy biztos nem a kidolgozottság tesz egy alkotást igazán kiválóvá és sikeressé. Egy középszerű dal még a legkiválóbb produkcióval megspékelve is csak felejthető muzsika lesz.
De akkor mitől jó egy dal igazán?
Erre igyekszem választ adni! Kezdetnek megemlítenék egy tanulmányt, amelyet 2009 elején volt szerencsém olvasni. Akkor a hazai EMI partner stúdiója voltam. Ontottam magamból a nagyméretű cég kiadványait. Ezáltal betekinthettem a vállalat belsős irataiba. Ott találtam egy rendkívül terjedelmes leírást, hogy hogyan is készül az aktuális Kylie Minogue nagylemez. Nagyon sok dolog letaglózott, sőt egyszerűen sokkolt, hogy mennyire másképpen működnek a dolgok a világ vezető zeneipari országaiban. Kishazánkban csak a mókolást meg a sufni tuningolást tapasztaltam. Nem csak az keltett bennem csodálatot, hogy a szóban forgó nagylemez elkészítése valódi csapatmunka: körülbelül két-háromszáz szakember bevonásával készült el. Külön zeneszerző, szövegíró, producer hangszerelő, sound designer, recording, mixing és mastering mérnök csapatok közös munkájával készült el a nagylemez. Igazából nem erről szeretnék beszélni. A valódi tanulságos tény az volt, hogy ennek a produkciónak tíz-tizenkét dalra volt szüksége. Ez náluk azt jelentette, hogy körülbelül 40-50 dal megírására adtak megrendelést különböző zeneszerzőknél. Amikor elkészültek különféle módon tesztelték őket. Természetesen nem létezik objektív mérce, amellyel meg lehet mérni egy dal jóságát, úgy, mint például, hogy egy kutya hány kiló vagy azt, hogy milyen messze van Makó Jeruzsálemtől. Ez egyik teszt, amelyen elkerekedett a szemem az az volt, hogy fizetett utcazenészeket küldtek a Central Parkba. Volt, akit egy szál gitárral, volt, akit egy szintetizátorral. Az ott sétáló, lézengő és sportoló embereknek elkezdték játszani a dalokat. Amelyik dal sikert aratott egy hangszeren kísérve, az esélyesnek bizonyult, hogy felkerüljön a lemezre. A kevésbe célba talált alkotásokat egyszerűen elfelejtették.
Ez nem válasz még ugyan a kérdésünkre, de láthatjuk, hogy egy csúcskategóriás produkciónál a dalok versenyeznek egymással, és csak az igazán kimagaslóak kerülhetnek a nagylemezre.
Hasonló dolgokról olvashatunk a Sound on Sound magazinban a Radiohead ma már klasszikusnak számító OK Computer című lemez készítésénél. Erre az örökérvényű albumra tizenkét dal került fel. Igazság az, hogy körülbelül negyven vagy még annál is több teljes mértékben elkészült dalból történt a válogatás. Más szavakkal ki lett választva egy nagyobb mintából az a legjobb tizenkettő, amelyet egy nagylemezre fűzve teljes értékű művészi értékkel bír.
Mitől jó egy dal? Mitől működik sok zenehallgatónál?
A zenét alapvetően művészi kommunikációnak tartom, amely elemibb a nyelvnél. Több ezer nyelv létezik. A nem egy nyelvet beszélő egyedeket inkább elválassza a nyelv mintsem összeköti. Ezzel szemben a zene univerzális. Mindenki érti a bolgár fagyi árus, a busman és a gyönyörű japán gésa egyaránt.
Soroljuk, fel milyen eszközökkel érhet el kommunikációs értékű hatásokat a zene! Elsősorban a tempó és a hangnem az, amely megad egy érzelmi, hangulatbeli keretet. Nagyon fontos a dal szerkezete. Ez alatt azt értem, hogy milyen energia szintű dalrészek követik egymást. Ezzel megvalósítva egy szellemi utazást, amely során eljutunk egyik pontból a másikba. A szöveg mellett a harmóniakört és a vezérdallam relációja az, amely feszültséget teremt az egyik pillanatban a másikban meg felold, annak függvényében, hogy milyen hatást szeretne elérni a zeneszerző. Vezérdallamnak nevezem az éneket vagy valamilyen hangszeres szólót, amely megragadja a zenefogyasztó figyelmét és a dal végéig le tudja kötni.
Egy jó dal elsődleges követelménye, hogy minél szélesebb körben meg tudja ragadni a hallgatók figyelmét és elvarázsolni őket, a dal mesevilágába. Mindezt úgy teszi, hogy a dal végéig ne tudjon szabadulni, aki meghallgatja. Azt, amit itt mesevilágnak nevezek, az elsősorban az, amint az imént a harmónia és a vezető dallam viszonyának neveztem.
Microphone in the sound studio
Mérnöki pontossággal addig fokozódik a feszültség, hogy azt érezze a befogadó, hogy érdemes kibilleni az érzelmi egyensúlyból, annak érdekében, hogy a zenei feloldás minél katartikusabb élmény legyen. Egy jó dalt egy jó gyerekmeséhez tudok hasonlítani: például a Piroska mesében, vagy a hét kecskegida történetében át kell élnünk azt a borzalmat, hogy a farkas megeszi a főhősöket, mindezt annak érdekében, hogy a mese végén eufórikus hatást váltson ki a történet megoldása. Mindenki megmenekül és a gonosz elnyeri méltó büntetését. A jó gyermekmesét számtalanszor el kell mesélni, számtalanszor át kell élni.
Egy jó dalnak pont ilyennek kell lenni! A zenefogyasztónak azt kell éreznie, hogy újra és újra át szeretné élni a végkifejlet katartikus élményét, még azáltal is, hogy feszültséget, fokozás, vagy borzalmakat kell előtte átélnie.
Egy jó dal olyan, hogy megint és még egyszer meg szeretném hallgatni. Számtalanszor!
Remélem, már értitek, miért hangsúlyozom, hogy egy jó és sikeres zenei produkcióhoz elsősorban egy jó dalra van szükségünk!