Számos nézőpontból már lett összehasonlítva, az elmúlt tíz esztendő zenéje, az őt megelőző korok zeneipari termésével. Sőt sokan, a nagy választóvonalat sokkal inkább a mesterséges intelligencia segítségével létrehozott produkcióknál húzzák meg. Vagyis, ez itt most az új korszak, ami előtte volt az már a múlt. Lehet ezzel vitatkozni, vagy elfogadni. Akármennyire meglepő, én egyáltalán nem ezt tekintem korszakhatárnak. Mind, ahogy a zeneipari értékesítéssel foglalkozó dolgozók elképzelését, hogy az mp3-as technológia megjelenése és a Napster per bontja múltra és jövőre a szóban forgó zene készítés területét.
Sokkal inkább azt tekintem korszakválasztónak, hogy mikor kezdi a számítógép kiszorítani teljes mértékben a vasakat, a nagy méretű keverőket az outboardokat, legyenek azok analóg vagy digitális jelfeldolgozásúak a zenekészítés mindegyik fázisából. Persze azért nem szeretnék olyan vitriolos konzervativizmust képviselni, hogy például nincs szükség elmenteni, mondjuk, egy mixing fázis különböző állapotait. Bizony az Abbey Roadon, nagyon sokáig az a nézett uralkodott, hogy addig kell gyúrni egy keverést, amíg jó nem lesz a Sound. Félkész állapotot, pedig nem érdemes dokumentálni. Ezt, azért tekintem kicsit ósdinak, hiszen az elmúlt évtizedekben változott annyit a zeneipar, hogy már nincs olyan, hogy a zenekar hat hónapra bevonul a stúdióba megalkotni a következő nagylemezét. Mondjuk, ahogyan tette azt a Pink Floyd 1972-ben.
Miért is tartom a zenei tartalom és minőség szempontjából fontosnak azt a pillanatot, amikor a számítógép, vagyis az ’in the box’ motívum kiszorít minden más eszközt az alkotás folyamatából? Most nagyot fognak tévedni, akik, arra számítanak, hogy könnycseppet morzsolok el a szememben és közben azon siránkozok, hogy mennyivel jobbak az analóg eszközök. Dehogy! Sőt, annak a szószólója vagyok már több mint tizenkét éve, hogy a digitális technológia segítségével, pont olyan magas minőségű hangzás érhető el, mint az analógokkal. Csupán azt kell leszögezni, hogy az egyik és a másik világ is más és más megközelítést, stratégiát és hangerő struktúrát kíván. Gain Structure).
Az az érzésem van, amikor például próbálom megfejteni, hogy mélységeiben mi is a különbség, egy jól és igazán körültekintően leprogramozott 1176 emuláció és a hardver között, hogy a szoftver mindig egy idealizált állapotát hozza a vasnak. Ez alatt mit is értek? Egyetlen egy digitális modellezésnél sem érzékeltem, azt a szeszélyt, azt a véletlenszerűséget, amit tapasztalok bármely hardvernél. Le van fényképezve a beállítás, ki vannak jegyzetelve a potméterek értékei. Beállítom, és mégsem, úgy szól, mint, ahogy szólt az előző mixing szeánsznál. A szoftver mindig ugyanúgy szólal meg. Kínosan ugyanúgy. Mindig!
Gondolom, itt a legtöbben döbbenten néznek, hogy mit sopánkodok itt? Igen a véletlenszerűséget siratom. A vasak szeszélyessége, ami valódi egyediséget, karaktert adott a zenéknek. Bizony azt nevezem karakternek, hogy a Police felvételen betorzított a basszusgitár csatorna, vagy azt, hogy több Michael Jackson felvételen lehet hallani a kompresszorok túlvezérlését és a zaját. Bizony többször is érveltem azzal, hogy az emberi fül, bizony nem mérőműszer. Szeretjük mi zenefogyasztók ezeket, az apró rejtett hibákat. Ezekkel a véletlenszerűségekkel együtt ítélünk valamit tökéletesnek, vagy kiváló soundnak.
Több szoftverfejlesztő csapat is felismerte már a véletlenszerűség erejét. Elsősorban a Brainworx fejlesztőcsapatot szeretném dicsérni. Leborulni TMT technológiájuk előtt. A cég újítása az, hogy nem egy csatornát modellez le, hanem egyszerre többet. Egyszerre 72 például, ha channel stripekről van szó. Miről szól mindez? Például nálam is az AMEK keverőpultom csatornái másképpen öregszenek. Tapasztalati úton rájöttem, hogy a lábdob a 3-as csatornán szól jól, a basszus a 9-esen, a tamok 12-es és 13-as csatornán. A pergő meg a 17-esen. Minden csatorna hangzása, még ha apró mértékben, de eltér egymástól. A szakértők úgy fogalmaznak, hogy a csatornák alkatrészein máshogy fog az idő.
Amire ki szeretnék lyukadni, hogy a hardverek szeszélyei képesek valódi textúrákat teremteni a zenében. Ezt ismerték fel a a német cég fejlesztői: nincs két egyforma csatorna. Így kizárható az unalmas uniformizálódás. Valódi mélységek a zenében, komplex struktúrák, textúrák létrejöttét csakis a véletlennek köszönhetjük.
Ezt már a nyolcvanas években is tudták, amikor például az SSL pultokon különböző generációk csatornáit vegyítették, hogy ne szóljon minden egyformán. Kontrasztokat, szélességet, mélységet, csakis apró szeszélyes eltérésekkel teremthetőek meg.
Remélem a közeljövőben több szoftverfejlesztő cég is rádöbben arra, hogy milyen unalmas zenék születnek, majd, ha minden egyes vasnak csak, az idealizált formáját modellezik. Nem tudnám jobb hasonlattal érzékeltetni, hogy miről is beszélek, hogy óriási különbség van egy Ferrrarit csodálni egy tökéletesen fényképezett plakátról, és aközött, mikor ezzel a Ferrarival repesztett a kanyargós francia Riviérákon. A tökéletes fénykép minőségileg kevesebb, mint az az élmény, hogy ez a kocsi el is romolhat és bele is zuhanhatsz a mélybe. Valódi veszély nélkül, hogyan ostromolható a csúcs?