Az első részben távoli történeti kalandozásba kezdtünk: a hangrögzítés történetét tekintettük át a rögzítési egységek vagy berendezések szemüvegén keresztül. Azt láthattuk, hogy a megjelenésük egyáltalán milyen fejlődéshez vezetett. Miben változtatta meg az elérhető lehetőségeket, hogy minél olcsóbb végtermék előállítására legyen képes a zenét gyártó iparág. Mivel közel nyolc–kilenc évtized felvételeinek hangzását erősen meghatározták, ezért részletesen áttekintettük működési elvüket a szóban forgó tárolásra szolgáló magnóknak, valamint azt is tematizáltuk részletesen, hogy hogyan befolyásolják a konkrét megszólalást.
A történetünket a következő nagy változást előidéző technikai újításnál szeretném folytatni. A szalagos magnók technológiai úttörői Németországhoz köthetők. Az AEG cég már a harmincas években elkészítette az első két sávos magnót. Ez azért számított forradalminak, mert abban az időben a végtermékek kizárólag mono hanghordozók voltak. Ebben rejlő lehetőségek gyümölcsét sokkal később az USA-ban aratták le. A forradalmi változást a második világháború megakasztotta. Az amerikaiak, mint győztes nemzet a németektől hadizsákmányként vitték haza két sávos magnók mágiáját. A további innovációt az Ampex nevű cégre bízták.
1947-ben a forradalmi változást az a Bill Putnam idézte elő, aki többek között az Urei 1176, a Teletronix LA2-A, és a Pultec EQ áramköreinek kifejlesztésén is dolgozott. A zseniális hangmérnök a zenekészítés történetében először az egyik sávra előbb a zenekart rögzítette, majd időben később a másik sávra az énekesnő előadását írta. Ezt tekinthetjük a többsávos felvételi technológia megszületésének.
Fenekestül forgatta fel a felvételkészítést ez a technológiai újítás. Már nem volt kötelező egyszerre előadni a zeneművet. Lehetőség nyílt arra, hogy más időben és más helyen játszanak a különböző zenekari tagok. Ez elsősorban a stúdiókat alakította át. Már nem koncertterem méretű helyiségekben gondolkodtak, hanem akusztikailag sokkal szárazabb és kisebb termekben. Ezt a változást ne úgy képzeljünk el, hogy egyik napról a másikra történt. Lassú folyamat volt, amely az ötvenes évek végéig végérvényesen lejátszódott. Világméretű volt az átalakulás: a vasfüggöny mindkét oldalán lejátszódott. Az alkotás központi elemeivé váltak a soksávos szalagos magnók. Sokan az alkotási szabadság zálogát látták benne. Hiszen kreatív hozzáállással már bőven nem egy valós zenei előadás lenyomatát vésték a hanghordozókra. Sokkal inkább arról volt szó, hogy az előadók a saját zenei világuk és hangzásuk megteremtésére törekedtek. A stúdió az alkotás önálló terep lett. Már nem kötötte gúzsba az élő megszólalás varázsa.
A központi kérdés a sávszám. Minél több sávval rendelkezett egy magnó, annál nagyobb alkotói szabadságot biztosított a művészek számára. Az ötvenes években, nagyjából Elvis korában kettő, majd a három sávos magnók terjedtek el. Már ilyen esetnél is külön lehetett választani a hangszercsoportokat. Egy biztos: az ének mindig külön volt kezelve a zenei alaptól. A hatvanas évek elején még így készülnek a Beatles legkorábbi lemezei az Abbey Roadon.
Új gyártók jelentek meg a piacon az AEG és az Ampex mellett. Amerikában a Scully cég gyártott 3 sávos masinákat, míg svájban a Studer szállt versenybe. Később a 3M, a Soundcraft, és az MCI és a Tascam is saját fejlesztésekkel jelentkezik. Erről azért fontos beszélni, hiszen mindegyik gyártó sajátságos hangzásvilágot képviselt. Sőt mindegyik modell különféleképpen hajlította és befolyásolta a hangot. Tulajdonképpen botorság azt képzelni, hogy létezik egységes szalagos magnó hangzásvilág, hiszen minden egyes gyártó minden egyes terméke áramkörben és mechanikus alkatrészekben eltértek egymástól, ezáltal különféle harmonikus torzítással szalagkomprimálással és mély valamint magas lekerítéssel kell számolnunk. Mindezt még tovább árnyalta az, hogy milyen típusú szalagot használtunk: a BASF, merőben különbözött az Ampex és Scotch termékektől. Sok esetben művészi döntés volt, hogy milyen szalagra rögzítik a zenei anyagot. Egy stúdió hangzását erősen meghatározta, hogy milyen szalagos magnót vásároltak és az is, hogy milyen szalagokkal dolgoztak. Utolsó sorban meg kell említeni, hogy a masina sebessége is meghatározta a végső megszólalás minőségét: minél gyorsabb volt a sebesség, annál több helyre volt képes a berendezés a zenét tárolni. Szóval a sebesség növekedésével nagyobb volt a dinamika-és a frekvencia tartomány, amit tárolni volt képes a magnó.
Ne csodálkozzunk, ha ma egy jól leprogramozott tape plugin minimum négy különféle szalag soundját képes emulálni, valamint többféle sebeség jellemzőit is tudja.
Folytatatva a történetünket a hatvanas évek közepén már a négy sávos magnók uralkodtak. Ez elég szabadságot és kreatív lehetőségeket volt képes biztosítani, hogy modern produkciót tudjanak létrehozni. Például a Beatles későbbi lemezeinél két négysávos magnó állt rendelkezésre. Folyamatosan hangszercsoport rész mixekkel operáltak. A hatvanas évek vége felé, pedig végérvényesen elterjednek a nyolc sávos magnók. Elképesztő szabadságként élték meg az alkotók. Például a korabeli Jimmy Hendrix és Pink Floyd lemezek is nyolc sávon készültek.
Ez a sávszám, már elég volt ahhoz, hogy a zenészek konkrét zenei textúrák és rétegezett hangszínekben gondolkodjanak. A hetvenes években előbb a tizenkét, majd a tizenhat sávos magnók kerülnek a piacra. Mondanom sem kell, hogy azonnal elterjednek, hiszen jótékony hatással vannak a könnyűzenei hangzások fejlődésére. Talán legjobb zenei példa lehet, ha David Bowie és a Queen korai lemezeibe hallgatunk bele.
A hetvenes években már elérkezik az iparág ezeknek a magnóknak a fizikai határához a huszonnégy sávos monstrumokhoz. Huszonnégy sáv- micsoda mámor! Elképesztő lelkesedés övezte ezt az újítást. Rendkívül komplex hangzások létrehozására voltak képesek a zenészek. A nyolcvanas évek elején a MIDI szabvány elterjedésével lehetővé válik két huszonnégy sávos magnó szinkronizálása. Ez a megalománia jellemezte az évtized második felének a muzsikáját.
Harmadik és egyben záró részben a magnók nélküli világról és természetesen a pluginekről beszélünk részletesen.