Az utóbbi években, az irányomban a követelés, ha utómunkával bíznak meg, hogy semmi nem számít, csak legyen jó hangos. Nem igaz! Nem az utóbbi pár évben, hanem igazából huszonkét éve, pontosan mióta a hangmérnökség a megélhetésem és a hivatásom.
Hangerő szempontjából a kétezres évek. Zűrös időszak! A kilencvenes években a CD az uralkodó eszköz, amin a zenehallgatás történik. Igaz a kazetta még ma is jelen van, de a kiadók a CD-re optimalizáltatták a zenéket. Tehát digitális hanghordozó fizikai lehetőségeit kihasználva a lehető leghangosabb végeredményre törekedtek.
Valódi vadnyugati helyzet alakult ki. Lefektetett standardok, valódi szabványok hiányában a produkciók versengtek egymással, hogy ki képes hangosabb végterméket előállítani. Ezt nevezzük a ’Loudnes war’ vagy magyarosítva a hangerő háború klasszikus korszakának. Szomorú idők, mert nem a zenei minőséget, vagy a dalszerzés és produkció kidolgozottságát helyeztük fókuszpontba, hanem csupán a szubjektív hangerő érzetet.
Vezessünk be az ’RMS’ fogalmát, amely szükséges, hogy megértsük az egész jelenséget! A ’RMS’ a zenében a “Root Mean Square” rövidítése, és a jel erősségének vagy átlagos teljesítményszintjének mérésére szolgál. Az RMS-érték az audio jelek amplitúdójának egy olyan négyzetes átlagértéke, amely jól reprezentálja, hogy az adott anyag milyen hangosnak érzékelhető. Ez különösen hasznos a hangerő mérésénél, mivel az RMS inkább az érzékelt hangosságot tükrözi, nem csupán a csúcsteljesítményt, vagyis a leghangosabb amplitúdót (peak).
A hangfelvétel készítés hagyománya -16 dbFS és -12 dbFS közötti RMS értékeket tartja garantáltan torzításmentesnek. Ez természetesen zenei műfajonként változhat, annak függvényében, hogy mennyi dinamikatartományra van szükség. Ehhez képest a könnyűzene már a kétezres évek elején ott tartott, hogy a punk-rock meg a nu metal zenéket -6 dbFS és -3 dbFS RMS érték közé masterelték, a popzenét meg -7 dbFS környékére. Tehát minden iszonyúan hangos. Kétezer tíz után kijelentették, hogy a hangerő háborúnak vége, de a megjelenő zenék hasonlóan hangosak maradtak. Nem kerekedtek esztétikai szempontok felül, hanem a zenekészítés produkciós és mixing szakaszában olyan technikák alakultak ki és terjedtek el, amelyek olyan nyersanyagot adtak a mastering szakemberek kezébe, amelyekkel könnyen elérhető volt a rendkívül hangos végtermék. Mindezt úgy abszolválták, hogy a zene nem lett összenyomva, vagy megnyomorgatva, szellős és dinamikus maradt. Természetesen torzításnak nyoma nincs. Ilyen mixing technikák bevetése után alig kell megdolgoztatni a limitert.
Ehhez képest hazánkban még a mai napig a zenehegesztők csak a masteringtől várják a mai szabványnak megfelelő hangerő elérését. Ezért van az, hogy csak a végső kompresszort és a limitertől jól megdolgoztatják.
Ugye ismerős az a jelenség, hogy a külföldi produkció azonos hangerőnél nagynak és átütőnek, tisztának és torzításmentesnek hatnak, a hazaiak pedig kicsinek, összenyomottnak. Minden ami a tiszta, dinamikus megszólalás ellentéte. Úgy tűnik, hogy minden olyan távoli a végtermékben?
Ez a modern mixing technikák hiányának tudható be. Ezt nem helyettesíti, ha a masteringné folyamatában a a limiterrel megnyomorgatunk mindent.
Kezdjük a doboknál! A dobok rendelkeznek a modern könnyűzenei hangszertelésben a legnagyobb energiát képviselő tranziensekkel. Ez természetesen igaz más ütős hangszerekre, vagyis a perkákra. Ha vizuálisan nézzük a zenénk hullámformáját, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy a leghangosabb csúcsok azok kivétel nélkül a dobok és egyéb ütős elemek agresszív hangindításai. Igen a tranziensek. Hangsúlyozom a cél a hatalmas hangerő érzet elérése. Hogyan tudjuk elkerülni, hogy nagyon megdolgoztassuk a kompresszorokat és a brickwall limitereket? Ugye mondanom sem kell, hogy akkor lesz szellős és hatalmas, torzításmentes, és nyitott a hangzás, ha csak kismértékű a dinamika összenyomás. Viszont csak nagyobb mértékű processzálásnál érhető el az áhított hangerő.
Hogyan oldható fel ez a látszólagos ellentmondás? Elárulom, hogy a dobok leghangosabb tranzienseinél kell keresni a megoldást. Hogyan tudnánk megszabadulni ezektől a sok-sok energiát képviselő hangindításoktól? Persze, hogy a tranziensektől szeretnénk szabadulni, mert ők dolgoztatják meg nagymértékben a hangerő érzetért felelős dinamika processzorokat.
A modern digitális arzenálunkban több fegyver is szerepel, amely megoldás lehet a látszólagos ellentmondásunkra. A kérdés továbbra is, hogy hogyan szabaduljunk meg a dobok tranzienseitől, úgy, hogy a hangzás továbbra is zenei, tiszta és természetes maradjon?
Az analóg világban csöves preampokkal vagy szalagos magnókkal oldották meg a fentiekben vázolt feladatot. A szaturációs eljárások általában zenei módon szabdalják meg az ütős zenei elemek hangindításait. A digitális világban elsősorban a szaturációs pluginek jutnak eszünkbe. Természetesen jogosan. Így elérhetjük a célunkat, de a végeredmény a régi időket idéző hangzás lesz. Bizonyos zenei stílusoknál ez jó megoldást jelent. Általában, rock, és old shool hiphopnál ez működik.
A modernebb hangzású stílusoknál, ahol nem követelmény a szalagos vagy csöves meleg (warm) hangzás ott sokkal jobban működnek a clipper pluginek soft- vagy hard clip algoritmusai. Ezek a processzorok úgy működnek, hogy beállítunk egy küszöbértéket és a fölé eső részeket egyszerűen levágja az algoritmus. Pont az, a hatás, mintha túlvezéreltünk volna egy analóg-digitális konvertert. Nem összenyomja a dinamikát, mint mondjuk a limiterek, hanem egyszerűen megszabadul tőlük. Vagyis a csúcsokat négyszögesíti.
Szerencsére a dobok tranziensei annyira gyorsak, hogy az emberi érzékelés fel sem fogja, hogy beleavatkoztunk a tranziensekbe. Sőt a clipperrel kezelt dobokat izgalmasabbnak halljuk. A nagy ötlet, amiről itt írok az az, hogy mind a dob elemeket egyesével clipperrel processzáljuk és a dob groupot is egyaránt. Ha ügyesek vagyunk így 3-4 decibelnyi headroomot nyerhetünk.
Ezáltal elég hangos mixeket gyárthatunk, úgy hogy nem lesznek kiugró csúcsok a zenében. Masteringnél pedig 2-3.5 db-nyi beavatkozással is meglesz áz áhított, hangosság érzet, és a hatalmas RMS érték. Sokkal tisztább és meglehetősen transzparens lesz a zenénk.
A tranzienseket kezelni kell. Csak óvatosan!