Hosszú-hosszú ideje nem készítettem már “Leggyakoribb hibák” típusú cikket. Nem azért, mert ezt a formát nem tartom hasznosnak, inkább más megközelítésből próbáltam megfogalmazni a terítékre kerülő témákat. Azt hiszem, hogy amit meg szeretnék osztani a hangszereléssel kapcsolatban az talán ebben a köntösben ér leginkább célba. A szóban forgó tárgykör önálló megközelítést érdemel, de nem szabad arról megfeledkezni, hogy milyen szorosan jár kéz a kézben a mixing zenekészítési folyamattal. A jó megszólalás és a jól elkészített mix előfeltétele, sőt záloga a jó hangszerelés. A legtöbb, általam tapasztalt keverés során fellelhető hiányosságok a legtöbb esetben a nem átgondolt művészi koncepcióra és a sután elvégzett hangszerelésre vezethető vissza.
Azt, hogy egy adott pillanatban mit tekintünk jó hangszerelésnek, az nagy mértékben függ a korszellemtől. Ezt pár egyszerű példával tudnám a legplasztikusabban szemléltetni. A legkézenfekvőbb példa az, hogy Elvis dalainak térhódítása után nem lehetett korszerű szerelmes dalokat szerezni a jellegzetes slap delay hangzás nélkül az éneken. A második, talán még szemléletesebb példa, hogy a hetvenes évek második felében a Queen zenekar elvitathatatlan sikere után elengedhetetlen volt a gitáron Eventide Harmonisereket vagy más kórusokat használni. Ennek a hangszerelési, hangzásbéli nóvumnak a hozadéka a nyolcvanas éveken átívelő U2 és The Edge megszólalása, valamint a nejlonba hajló cicanadrágos glam metal hullám soundjai. Cher a kilencvenes évek derekán készített “Do you believe in love” slágere után a mai napig nem készülhet modernnek számító popzene a jellegzetes autotune effektus használata nélkül.
Mielőtt hangszerelni kezdünk, nagyon-nagyon alaposan tájékozódni kell az adott stílusban, amelyben alkotni szeretnénk: fel kell térképezni, hogy milyenek a kurrensnek számító hangszínek, milyen eszközparkkal dolgoznak a jó értelemben vett vetélytársak. A hangszerelésnek illeszkednie kell a jelenkori stílus formanyelvébe ahhoz, hogy egyáltalán értelmezhető legyen! Erre talán a legjobb tanács, amit már milliószor elmondtam, hogy válasszunk ki egy referenciazenét, ami abban a stílusba tartozik és jól szól. Ez lehetőleg ne legyen régebbi három hónapnál. Nagyon gyorsan változnak a megszólalási trendek. Ezzel nem azt szeretném sugallni, hogy a régi zenék fabatkát sem érnek. Inkább arról van szó, hogy megszólalásuk már nem releváns. Bizony haladni kell a korral. Nem szabad leragadni!
Az általam tapasztalt leggyakoribb hangszerelési hiányosság, amikor nincsenek, vagy nem kristályosodnak ki a zenei funkciók a hangszerelés során és két zenei elem ugyanazt a szerepet tölti be. A baj ott kezdődik, hogy ez a két hangszer össze szokott veszni a frekvenciákon, nagy galibát okozva. Ugyanabban a tartományban maszkolják egymást. Versengésük a hallgatóság figyelméért rontja a dal élvezeti értékét. Egyszerűen tönkreteszi az egész konstrukciónkat. Ebben az esetben a legjobb tanács az, hogy “mute button is your best friend!” Bizony, akármilyen nehéz is, az egyik zenei elemtől meg kell válni. Tisztában vagyok vele, hogy ez milyen kegyetlen döntés. Ellenben ez az út ahhoz, hogy következő szintre emeljük a produkciónkat.
A másik, rendkívül gyakran előforduló hangszerelési hiányosság az, amikor ugyan különböző zenei elemekről van szó, mégis ugyanabban az oktávban tevékenykednek és a hangszínek szinte kioltják egymást. Könnyebb dolgunk van, mint az előbbi esetben, ugyanis a jó produkció előfeltétele, hogy kristálytiszta hierarchiát készítsünk a hangsávok között. Amennyiben ilyen maszkolós esettel van dolgunk, akkor azt a hangszínt kell szűrnünk, vékonyítanunk, amelyik alacsonyabb szinten helyezkedik el a dal képzeletbeli hierarchiájában. Ilyen esetekben gyakran ütközöm ellenállásba, mondván, hogy a producer miért fizetett több mint egy millát a szintiért, ha most elbarmoljuk a vastag hangszínt. A válaszom az, hogy a zenefogyasztók nem egy hangszínt hallgatnak, nem egy vastag leadet, basszust, vagy kicket, hanem egy komplett dalt. Zenei kompozíciót. A kompozícióban pedig – mind frekvenciatartomány, mind sztereó tér tekintetében – a hangszíneknek együtt kell működniük!
A hazai zeneipari mezőnyben szerintem a leggyakrabb hiba, hogy egyszerűen elavultak, ósdiak a hangszerelések. Persze olyanok próbálnak lenni, mint az aktuális nyugati popzenék, csak sokkal vékonyabban, nincs meg a zene igazi szövete, és még napestig sorolhatnám a különbségeket. Nem elég csak a hangszínek tekintetében versenyképesnek lenni, hanem fontos, hogy a hangszerelési eljárásaink is üssék meg a jelenkori standardokat. A külföldi zenék fantáziadúsak, rétegezettek és sokkal-sokkal jobban kidolgozottak, mint a hazaiak. A rétegek alatt a layerezést értem. Több évtizedbe telik igazán jó zenei layereket készíteni egy hangszerelésben. Igen, arról beszélek, amikor több mint tizenöt sávból tevődik össze egy lábdob, és még ennél is többől egy pergő hangszín. Ezek előállítása nagy fokú tudatosságot és tervezést igényel. Hazai megbízásaim általában 60-80 sávból álló dalok szoktak lenni, míg külföldieknél ez a szám rendszerint 150-200 körül mozog. Azt mondhatom, hogy nincs okunk csüggedni, a lényeg az, hogy kreatívan álljuk a rétegek megteremtéséhez! A jól megválasztott, nem elavult referenciazene nagy segítség. Próbáljuk kitalálni, hogy az a hangzás milyen rétegekből áll. Valószínűleg nem fogjuk tudni teljesen megfejteni, de közben új hasznos ötletek pattanhatnak ki a fejünkből.