Az elmúlt hónapokban megismerkedtünk a zenekeveréshez szükséges szoftverekkel, és részletesebben elmerültünk a kompresszorok és a hangszínszabályozók világában. Ezekben a cikkeiben hemzsegtek a technikai tudnivalók. Jelen írás inkább gondolati keretbe szeretné foglalni a rengeteg technikai tudást, amit felhalmoztunk.
A zenesávok keverése művészeti forma! És mint minden művészeti ágban, nem elég csak technikai tudást felhalmozni. Minden teremtő aktust egy kreatív gondolatnak kell megelőznie. Nagyjából ezekről a kreatív gondolatokról fog szólni ez a cikk. Még mielőtt leülünk megkeverni a zenénket, bizonyos döntéseknek meg kell születniük. Első körben érdemes eldönteni, hogy mely hangsávok a főszereplők, melyek a mellékszereplők, amelyek segítségével megteremtjük a távolság érzetét a zenében, és végül, hogy mely zenei elemek a fűszerek, amelyek nagyon kis teret kapnak a zenében, de ők adják meg az egésznek a savát-borsát. Például mekkora öngól az, ha egy white noise-szerű effekthang kétszer vagy háromszor hangosabb, mint a főszereplő lead szintetizátor, vagy ének, vagy más szóló hangszer. Ilyen esetben csakis arra tudok következtetni, hogy a mix készítője ész nélkül tolta össze a sávokat, hiányzik a gondolati szikra. Vagyis nincs egyértelmű szereposztás. Teremtő gondolat nélkül nincs igazából értelme leülni elkészíteni egy mixet. Második körben dönteni kell arról, hogy milyen hangzást szeretnénk elérni. Modernet vagy oldshoolt, esetleg extravagánsat vagy stílusújítót. Mindenképpen még a keverési eljárást meg kell előznie ennek a döntésnek. Szerencsés esetben ez a döntés még a hangszerelés előtt megszületik. Nem hinném, hogy az „ahogy esik úgy puffan” típusú zeneszerzési eljárás során valami nagyszerű dolog születne. Természetesen elő szokott fordulni olyan esetben, ha valamely stílus nagymestere kísérletezik.
De amíg nem válunk zseniális producerré és nem az újítás, a felfedezetlen területek meghódítása vezérel bennünket, addig érdemes a fenti döntéseket keverés előtt meghozni. A kreatív gondolatok legjobb manifesztációja az, ha valóban stílusban, hangszerelésben és hangzásban releváns referenciazenét találunk, amelyhez hasonlítani tudjuk a mixünket. Zenével általában valamit meg szeretnénk jeleníteni vagy kifejezni. Fontos, hogy tisztába legyünk azzal, hogy mely zenei elem, hangsáv tudja kiváltani a kívánt hatást. Természetesen, ha megtaláltuk a megfelelő zenei alkatrészt, akkor annak kell központi szerepet játszania. Ennek a sávnak kell a legnagyobb teret kapnia a mixben, hogy a legnagyobb energiát képviselhesse. Lesznek olyan zenei alkotóelemek, amelyeket térben ízlésesen elosztva kellő távolságra helyezünk a főszereplőtől. Ezek a mellékszereplő hangsávok a tér illúzióját teremtik meg, és megadják a zene atmoszféráját. Amennyiben ez az atmoszféra teremtés jól sikerül a keverési eljárás során, akkor a távolság kontrasztjával még inkább a főszereplőre terelik a figyelmet. Ezáltal sikerül elérni a kívánt hatást, kifejezni azt az érzést, amiért alapvetően megszületett a zenénk. Ha a felsoroltakat sikerül elérni, akkor nyert ügyünk van, vagyis a mixelés elérte a célját. Az effekt sávokat hangulatfokozó elemeknek tekintem, amelyek jó hangszereléssel mozgásban tartják a zenét. Mixünk úgy viselkedik, mint egy előre eltervezett folyamat. Viszont vigyázni kell, hogy ezek a hangulatfokozó elemek ne vonják el a figyelmet a főszereplőkről és az atmoszférát teremtő mellékszereplőkről. Általába olyan halknak kell lenniük, hogy ne halljuk őket, inkább csak észrevétlenül hassanak az érzékeinkre. Ahhoz, hogy teljes tudatossággal végre tudjunk hajtani egy ilyen szereposztást a kifejezni kívánt érzés tükrében, ahhoz tisztában kell lenni azzal, hogy mely frekvencia tartományok milyen érzeteket keltenek az emberben. A mély frekvenciák azok amelyek mozgásra késztetik az embert. A legsúlyosabb frekvencia tartományról van szó, ami szinte kényszerítő hatást fejt ki az emberi testre. Ha olyan zenét készítünk, amit a táncparkettre szánunk, akkor kellő hangsúlyt kell fektetni a mélyekre. A mélyek lüktetése, pumpálása az, ami táncra készteni a hallgatót. Nem meglepő, hogy a lírai zenékből, amelyek a tánctól merőben mást hatást szeretnének kiváltani, elmaradnak a lüktető mély tartományok. A közép frekvenciatartomány a jó definiáltságot és a jól érthetőséget jelenti, valamint a jelenlét illúzióját a mixben. Nem meglepő, hogy az emberi ének, a szólógitár, a lead szintetizátorok és más zenei főszereplők a közép tartományban helyezkednek el. Nem meglepő, hiszen az emberi fül 800-3500 HZ közötti tartományra figyel oda a legjobban. Fogalmazhatunk úgy is, hogy az emberi fülnek ebben a tartományban a legnagyobb a felbontása. A magas tartományok a tisztaság érzéséért felelősek. Gyakorlatilag a magasakkal vagy a magasak hiányával külön zenei világokat tudunk festeni. Ha sok magas van a mixünkben vagy más szavakkal a legtöbb hangsáv sok felharmonikussal képviselteti magát, akkor tisztának érzünk mindent. Lehetne úgy fogalmazni, hogy a drágaság illúziója lett megteremtve. A magasak hiánya vagy más szavakkal a felharmonikusak hiánya egyfajta koszosság érzetét keltik az emberekben. Nem meglepő, hogy általában azok a Gangsta rap zenék, amelyek az utcán folyó mocsokról szólnak általában tompák és magas hiányosak. A hangszerelés és a mixelés legmagasabb foka az, amikor a zene által kiváltani kívánt hatást még a hangkép is alátámasztja. Mennyire nem lenne hiteles egy olyan ballada, amely a szakításon siránkozik közben meg erőszakos mélyekkel operál.
Az eddig felvázolt gondolatiság mellett jól is kell szólnia a mixnek – ez nem elhanyagolandó feladat. Mint azt valamelyik előző cikkemben említettem, hogy egy jól sikerült mixnek egy tökéletes teremben tökéletesen megszólaló zenekar illúzióját kell kelteni. Nem kis feladat! Mit is jelent jelen esetünkben a „tökéletesen”? Erre legegyszerűbben úgy tudnék választ adni, hogy minden egyes frekvenciatartomány egyenlő mértékben van jelen a teremben. A terem tökéletessége pedig abban rejlik, hogy akusztikai tulajdonságaiból adódóan egyenlő arányban nyel el és ver vissza minden egyes frekvenciatartományt. Ahhoz, hogy mindezt szimulálni tudjuk, a keverési eljárás során felvázolok egy olyan koncepciót amely a legtöbb szoftverben működik. Szerintem a legtöbb producer ma digitális környezetben mixel, ezért most csak a szoftverekre koncentrálok. A Digital Audio Workstation-ök(DAW) mindegyikére igaz lesz, amit vázolni fogok. A hangerőkről értekezünk egy picit részletesebben. Az analóg világban, ha valamelyik berendezést vagy a keverőpultot pirosba hajtottuk, nem történt olyan nagy baj. Gyakorlatilag szaturálni kezdtük a hanganyagunkat. Bizonyos zenei stílusoknak kimondottan jól tett az analóg szaturáció, vagy tovább menve: ezen a szaturáción alapultak. Ezért alakultak ki olyan szakzsargonok, hogy” The redder is better!” (Minél pirosabb a kivezérlő, annál jobbat teszünk a zenei szignálunknak).
A digitális világban viszont más a helyzet. A 0 digitális az abszolút csúcs. Ha pirosba hajtunk valamit, akkor gyakorlatilag roncsolódik a jel. Itt nem kellemes zenei szaturációról van szó, mint az analóg világban, hanem gyakorlatilag sérül a zenei információ. Ezért minden esetben kerülni kell, hogy pirosba menjen a zenei anyag hangereje. A keverési eljárásnál minden egyes sáv hangereje a digitális 0 alatt kell, hogy legyen mert különben tönkre tesszük a hangsávjainkat. Ezért különös figyelmet kell fordítani az inserteken használt pluginekre. Nagyon gyakran elkövetett amatőr hiba, hogy az inserteken használt EQ-kat és kompresszorokat úgy állítjuk be, hogy sokkal hangosabb a kimenő jel a bemenő oldalnál. Így gyakorlatilag nem csináltunk semmi értelmeset, csak felhangosítottuk a hangsávunkat és persze a legtöbb esetben nem ügyelünk arra, hogy pirosba hajtottuk a plugint. Még egyszer: ügyeljünk arra, hogy keverés közben egyik sáv és egyetlenegy plugin se menjen hangerőben a digitális 0 fölé! A legfontosabb dolog pedig az, hogy a master sávunk se menjen piros tartományba. Erre az egyik leggyakoribb és általában a legamatőrebb és legkártékonyabb megoldás az, amivel a munkám során nap, mint nap találkozom, hogy akkor lehalkítják a master sávot. De a legtöbb DAW úgy van megtervezve, hogy akkor ugyan egyik kijelzőnk se jelez pirosat, ennek ellenére sérül a zenei anyagunk. Arról nem is beszélve, hogy ilyen esetekben szűkítjük a felbontásunkat. 24 bit esetén gyakorlatilag 6 decibelenként feláldozunk 1 bitet. Nem egyszer találkoztam olyan lekevert anyaggal, ahol 20db-vel volt lehalkítva a master fader, hogy a zene ne legyen a digitális csúcs felett. Itt már majdnem 4 bitet áldoztunk fel az amatőr hozzáállás oltárán, ami természetesen már hallható ugyanúgy, mint az, hogy a DAW roncsolta a zenei anyagot. A másik még szakszerűtlenebb, de sajnos elterjedt megoldás erre a problémára, hogy mastering plugint rakunk a master sávunkra. Az ilyen mastering limiterek algoritmusa úgy van megírva, hogy fizikailag nem mennek a digitális 0 fölé, de nem tudják átverni az összegző szoftvert. Szinte mindegyik DAW úgy van megtervezve, hogy ilyen esetekben roncsolja a jelet. Mert durván túlküldtük a master sávot, amit ugyan semmi se jelez, ki mert master limitert használunk. A végeredmény természetesen hangos, digitálisan erőteljesen roncsolt zene. Az igénytelenebb producerek sajnos megelégszenek az ilyen pocsék végeredménnyel. Nem egy ilyen módon lekevert zenét hallottam a beatporton és szomorúan nyugtáztam, hogy ebben a zenei túltermelésben sajnos lecsökkent az általános színvonal. Viszont reménysugár számomra, hogy általában a top eladást produkáló zenék nem ilyen silány módon producerelt darabok!
Akár úgy is lehet értelmezni a mai zenepiaci folyamatokat, hogy ebben a túltermelésben a zenék, vagyis mixek versenyeznek egymással. Ha elkövetjük a fentiekben leírt szakértelem hiányából fakadó hibát, arra csak azt tudom mondani, hogy nem lehet behúzott kézifékkel Forma 1-es futamot nyerni. A következő mixelési koncepciót azért szeretném ismertetni, hogy ne behúzott kézifékkel álljunk neki versenyezni. Az egész koncepció a hangerőkről fog szólni. A legtöbben, ha elektronikus alapú tánczenéről van szó, a dobokkal kezdik a keverési procedúrát. A dobok közül a legtöbb stílusban a lábdob képviseli a legtöbb energiát, ezért érdemes hozzá igazítani az egész koncepciót. EQ-zzuk és kompresszáljuk meg a sávot ízlés szerint, és ügyeljünk arra, hogy mindegyik plugin a digitális csúcs alatt maradjon. Mikor ezzel készen vagyunk, a lábdob hangerejét állítsuk be úgy, hogy maximális értéke -10 db legyen a master sávon, úgy, hogy a master sáv hangereje szigorúan 0!!! Ne a mastert halkítsuk, hanem úgy méretezzük sávjaink hangerejét, hogy a master gyári értéken, vagyis 0 értéknél ne érje el a csúcsot. Ha azzal kezdünk, hogy a lábdobot vagy más stílusoknál a pergőt addig halkítjuk, míg a masteren a -10 db-t ütik ki így hagyunk elég headrommot, hogy a mixünk ne menjen pirosba. A DAWok erre a hangerő struktúrára (gain stageing) vannak optimalizálva. Ha betartjuk ezt a koncepciót, akkor nem csak az összegző szoftverünk fog optimálisan működni és legjobban szólni, hanem a szoftverhez kapcsolódó pluginek is. Gondolom, ha az előbb vázolt két hibás elgondolás szerint folyt a produkció, akkor a helyes hangerő struktúra betartása először furcsának és szokatlannak fog hatni, de érdemes váltani a rossz beidegződésről! Így sokkal nagyobb eséllyel indulhatnak a zenéink a hallgatóságért folytatott harcba. Csak a megfelelő hangerő struktúrával lehet a tökéletes teremben tökéletesen megszólaló zenekar illúzióját megteremteni.
Le kell szögezni, hogy nem csak egyféleképpen lehet megteremteni a tökéletes megszólalás illúzióját felvételeinken. Milyen unalmas lenne, ha ezt csak egyféleképpen lehetne kivitelezni. A valóság az, hogy stílus és korszakfüggő, hogy milyen formában valósul meg ez az illúzió. Minden egyes korszak uralkodó hangzásvilágát nagymértékben befolyásolta a rendelkezésre álló technikai berendezések, amelyekkel meg lehetett valósítani a felvételkészítést. A berendezések fejlődésével együtt változott a közízlés. A felvételkészítő ipar és a befogadói oldal mindig kölcsönösen befolyásolták egymást. A felvételkészítés kezdetén még teljes mértékben a rendelkezésre álló technika határozta meg a felvételek hangzását. A húszas és harmincas esztendőkben jellegzetesen tompán szóló lemezeket készítettek. Művészi igényű zenei illúzióteremtésről csak a többsávos rögzítő berendezések megjelenésétől beszélhetünk. A negyvenes évek második fele és az ötvenes évek lemezeit az újítás iránti vágy és a frissesség jellemzi. Számolni kell azzal, hogy a korszakra jellemző felvételi masinák még erős torzítással és limitált frekvencia átvitellel működtek, így létezik tipikusan erre periódusra jellemző megszólalás. A hatvanas években születnek meg a modern értelemben vett lemezkészítés előfutárai. Gondolok itt elsősorban a mára már legendássá vált Beatles és Rolling Stones lemezekre. Az Egyesült Államokban az afroamerikai muzsika Mekkáira: a Motown és Sun stúdióban készült lemezekre, és még sorolhatnám. Megjelenik a producer, mint intézmény. Ez a hangzatos név annyit tesz, hogy zenei illúzióteremtő mesterség. A producer más, mint a felvételeket készítő, keverő, vagy masterelő hangmérnök, és nem is a zenekar tagja. Olyan, zenei koncepciót megálmodó személy, aki megálmodja a hangszerek szereposztását és a tökéletes megszólalás illúzióját. A korszak legnagyobb alkotógéniuszai Sir George Martin, Joe Meek, Phil Spector és mások. Ezek az úttörő géniuszok teremtették meg a modern felvételkészítés hagyományát, amely a mai napig befolyásolja a zenei iparágat. A hatvanas évek hangzására jellemző a gyors és dinamikus változás, mert a technika robbanásszerű fejlődésének lehettünk a szemtanúi. A csöves jelfeldolgozású berendezéseket a tranzisztoros és trafós társaik váltják le. A négy sávos szalagos magnókat pedig a nyolc és tizenkét sávosok váltják fel. Ebben az érában készült felvételekre jellemző a bájos torzítás és tompaság. A hetvenes években a sztereó technika megjelenésével új lehetőségek nyílnak meg. A korszak lemezeire jellemző, hogy nagyon kreatívan és kísérletező módon álltak hozzá a két hangszóró teremtette lehetőségeknek. Az évtized második felében elterjednek a VCA-s berendezések, amelyek rányomják bélyegüket az egész korszak pregnáns és száraz megszólalására. A nyolcvanas évekre jellemző, hogy megjelennek a digitális jelfeldolgozású masinák a lemezkészítésben. Elszabadulnak a digitális effektek és a digitális dobgépek. Erre az évtizedre alapvetően túleffektes hangzás jellemző. Egyből felismerhető, hogy ebben a korszakban készült-e egy lemez. A kilencvenes években az előző évtizedre reagálva szintén a száraz és pregnáns hangzás az uralkodó, mint a hetvenes érában. Az évtized közepétől a digitális forradalom kirobbanásának lehettünk szemtanúi. Talán ez volt az utolsó olyan korszak, amely uralkodó hangzásvilága tetten érhető. A digitális jelfeldolgozású berendezések robbanásszerű fejlődésétől egészen a mai napig, amikor a Pro Tools rendszerek felváltották a többsávos szalagos magnókat, megszűnt a markáns esztétika imperatívusz, amely meghatározza egy korszak vagy évtized jellemző hangzását. Ma inkább számtalan egymás mellett létező különféle stílus létezik markáns elképzeléssel a tökéletes megszólalást illetően. A korszakra jellemző uralkodó hangzás hiányában kialakul egy nagyon sajátságos dolog: a retro-jelenség. Mai eszközökkel könnyen lehet egy adott korszak megszólalási jellegzetességeit utánozni. Ilyenkor nem az a cél, hogy teljes mértékben megvalósítsuk az adott korszak hangzását, hiszen ez lehetetlen. Inkább a mi saját verziónkban interpretáljuk az adott korszakot. Például, ha a hatvanas évek soundját szeretnénk újraértelmezni, akkor nem csak az a módja, hogy az a kor berendezéseit használjuk a felvételünk megalkotásakor, hanem sokkal inspiratívabb, ha a mai technikai arzenállal alkotjuk újjá a tompa, harmonikusan torzító hangzásvilágot.
Amint láthatjuk, a mixelés kreatív folyamat. Zenei világot, illúziót alkotunk. Hibás konstrukció, ha a keverési folyamatot csupán különféle technikai megoldások és trükkök sorozatának tartjuk. A zenével valamit ki szeretnénk fejezni, valamilyen hatást ki szeretnénk váltani. Hogy célunkat elérjük, egy csomó gondolati döntést kell meghoznunk, amelyek befolyásolják a technikai megoldásokat, amelyeket mixelés során bevetünk. Művészi értelemben egy keverést nem lehet befejezni, csak abbahagyni.