Az elmúlt elmélkedéseink során arra a konklúzióra jutottunk, hogy a hangsávok keverésekor az egyik célunk az, hogy megteremtsük a tökéletesen hangszerelt zene kiváló akusztikájú térben való megszólalásának illúzióját. Ennek az illúzióteremtésnek egyik legfontosabb eszköze a zengető, angolul reverb. Ezek a processzorok az alapvető térélményünket befolyásolják zenehallgatás során. Jelen cikkben a zengetők használatának rejtelmeibe szeretnék betekintést nyújtani.
A hangszínszabályozókról szóló írás bevezetőjében volt szó arról a vitathatatlan tényről, hogy a hang és a tér elválaszthatatlan egymástól. Ez bővebben annyit jelent, hogy a megszólaló hangot nem függetleníthetjük attól, hogy hol szólal meg. Például más érzetet kelt egy A hang a zongorán mondjuk házasságkötés alkalmával az anyakönyvi hivatalban, és teljesen mást ugyanaz az A hang egy templomi orgonán, karácsonyi szentmisén. Természetesen a hasonlat rendkívül plasztikus, de jól hangsúlyozza azt, amire kilyukadni szeretnék. Gyakorlatilag fogalmazhatunk úgy is, hogy minden zenei információ egyben információt is hordoz arról a térről, ahol megszólalt. A pszicho-akusztikai kutatások alátámasztják, hogy az emberi fül rendkívül érzékeny a térélményre. A megszólaló hangból következtetni tudunk a terem minőségére, ahol megszólalt, valamint kristálytisztán érzékeljük az irányokat, azt, hogy hol helyezkedett el a hangforrás a teremben: közel vagy távol a falakhoz, tőlünk jobbra vagy balra stb. Felvétel készítési folyamatokban ezeket a tényeket kihasználhatjuk, hogy becsapjuk a hallgatók fülét. Különösen fontos témakör ez annak a statisztikának a tükrében, mely szerint zenei stílustól függően a zenék 30-60% térinformáció. Ahhoz, hogy megértsük a mai produkciók helyzetét térélmény szempontjából, nem árt, ha kicsit elmerülünk a zengetési módszerek történetében. A többsávos felvétel készítési technika megjelenése előtt rendkívül egyszerű volt a helyzet. Általában egy vagy két mikrofonnal történt a rögzítés. Meg kellett találni lehetőség szerint azt a termet, ahol a lehető legkellemesebben szólal meg a zenei előadás, majd ebben a teremben el kellett helyezni a zenekart, figyelembe véve az akusztikai törvényszerűségeket. Meg kellett találni a mikrofon vagy mikrofonok tökéletes pozícióját a rögzítés során mind a zenekari, mind a direkt és zengetett hang szempontjából. Modern értelemben a mikrofon pozíciójának megtalálását tekinthetjük annak a kreatív eljárásnak, aminek ma a mixelés felel meg. Az elhelyezéssel valósul meg az illúzióteremtés, az, hogy mely hangszert vagy hangszercsoportot hangsúlyozzuk, mennyire hagyjuk érvényesülni az akusztikai információkat a teremről és folytathatnám. A rögzítés technikája akkor válik bonyolulttá, amikor a 40-es évek végén megjelennek a többsávos szalagos magnók. Nem szabad elfelejteni, hogy e masinák megjelenése tette elérhetővé azt, amit ma zenei produkciókészítésnek nevezünk. A többsávos rögzítési technika megjelenése előtt csak valós zenei eseményeket lehetett rögzíteni: egy időben, egy térben játszó zenészeket. Ezzel a technikai újítással lehetővé vált az, ami azelőtt lehetetlennek tűnt: más időben és más helyszínen rögzített hangszerek a végén egy zenei eseménnyé állnak össze a produkció során. Itt már valódi illúzióról beszélünk, hiszen előfordul, hogy a felvétel úgy áll össze az alkotórészeiből, hogy nem előzte meg valós esemény egy időben és egy helyen. Ezt a tényt azért hangsúlyozom, mert a mai értelemben vett produkció elképzelhetetlen többsávos technika nyújtotta lehetőségek nélkül. Ez a technikai újítás és a befogadói elvárások kölcsönösen hatottak egymásra, és végérvényesen megváltoztatták a rögzített zenét. Külön művészetté fejlődött a hangszerek felvétele. A kiváló akusztikával rendelkező hangversenytermek helyett a kevésbé zengő stúdiókba tevődött át a felvételek helyszíne. A hatvanas – hetvenes évekre kialakult az a gyakorlat, hogy a sokkal rövidebb lecsengésű, vagyis szárazabb termekben történtek a felvételek, és utólag ízlés szerint mesterséges úton adagoltak zengetést, a zengetés mennyisége és milyensége zenei stílustól függött. Ebben az esetben a modern értelemben vett produceri döntésekről beszélünk a zengetés szempontjából. A kezdeti időszakban nem léteztek erre a célra kialakított masinák. A legkézenfekvőbb megoldás az volt, hogy a stúdió épületének pincéjében, lépcsőházában és egyéb másra nem használt helyiségében úgynevezett zengő szobákat alakítottak ki.
A gyakorlatban ezek úgy funkcionáltak, hogy a termek egyik végében elhelyeztek egy vagy két hangszórót, a másik végében pedig egy vagy sztereó pár mikrofont. A keverendő zenét lejátszották a hangfalakon a mikrofonok pedig rögzítették a zenét a zengő szoba reflexióival együtt. Az első ilyen célra kialakított helyiséget 1931-ben építették a nagynevű brit stúdióban, az Abbey Roadon. Az ily módon kialakított mesterséges zengés rendkívül természetes lecsengést kölcsönöz a kevert zene hangsávjainak. Az ilyen termek alkalmazásának egyetlen egy hátránya az, hogy vagy jó a lecsengés, vagy nem az adott keverési szituációban, nem variálhatjuk a lecsengés minőségeit, mint ma egy fejlett zengető processzoron. Tehetősebb stúdiók ezt a problematikát úgy próbálták orvosolni, hogy nem egy, hanem több ilyen termet építettek különböző méretben különböző borítással, hogy e termek akusztikai minőségei merőben mások legyenek. A keverőpult egy-egy auxára voltak kötve a zengő szobák hangszórói, míg a mikrofonokat külön faderen lehetett adagolni a kevert anyaghoz. Pont ugyanúgy voltak használhatók mixing közben, mint mondjuk ma a pluginek. A zengő szobák akkora tradíciót teremtettek, hogy ma ugyan egyre kevesebb stúdió rendelkezik külön erre a célra kialakított helyiséggel, de a digitális zengetők chamber algoritmussal igyekeznek a korabeli hangzás szimulálására. A többsávos technológia elterjedésével megjelentek a mesterséges zengést előállító berendezések. Ezen a ponton tisztáznunk kell egy félreértést! A többsávos magnók megjelenésével nem szűnt meg az „egy teremben egy zenekar játszik” típusú felvételek készítése. Inkább úgy jellemezhetjük a helyzetet, hogy a klasszikus zenei, jazz és népzenei felvételek jelentős hányada jó akusztikával rendelkező hangversenytermekben történik és a zenekar együtt adja elő a zenei darabot. A többsávos technika nyújtotta lehetőségeket a könnyűzene bizonyos válfajai aknázzák ki különböző mértékben. A zengetésre alkalmas analóg berendezések elterjedésével szélesebb réteghez jut el a mesterségesen előállított zengetés lehetősége. A rúgós (Spring) zengetők terjedtek el legelőször az ilyen masinák közül. Itt gyakorlatilag a hangot átvezették a rugókon. A hanghullámok rezgésbe hozták a rugót, amit utána pickupokkal rögzítettek. A rugós készülékeknek jellegzetesen fémes hangzású, enyhén csilingelő zengetést produkáltak. Hangzásuk rendkívül egyedi. Nagyon zenei módon színezik a zengetett hangot. Roppant módon elterjedtek az ezen az elven működő berendezések. Mivel a technológia megvalósítása kis helyen elfért és nem volt nehéz, ezért a színpadi használatban is elterjedt. Erről tanúskodnak a rugós zengetővel épített gitár és egyéb hangszer erősítők. A rugós zengetők megnövelik a zengetett hangszín lecsengését, de a konkrét térérzet illúzióját kevésbé teremtik meg. A rugós zengetők mellett nagyon gyorsan elterjedtek a lemezes (plate) zengetők. Szintén analóg jelfeldolgozású gépekről beszélünk. Működési elve hasonló a rugós zengetőéhez. Itt nem rugókat hoz mozgásba, hanem külső rezonanciáktól elszigetelt keretre feszített vékony fóliákat rezget a direkt hang hullámaival. 1957-ben hozta forgalomba a német EMT cég az első plate reverbet. Lényegesen olcsóbb megoldás volt a rögzített hang utólagos zengetésére, mint zengő szobák építése, így nem sokára széles körben elterjedt, majd egyenesen stúdió szabvánnyá váltak a hatvanas és hetvenes esztendőkben. Több EMT típus jelent meg különböző méretben. A hangjára jellemző, hogy az emberi fül számára rendkívül kellemes, kiegyenlített frekvenciamenetű lecsengést kölcsönzött a direkt hangnak. Erősen színezi a zengetett hangot, effektszerű hatást érünk el használatával. Későbbi modellekben kiegészítő áramkörök használatával a monoban rögzített hangsávot képesek voltak sztereóvá tenni. Sztereo térbe helyezték a hangok a két hangfal közötti imaginárius térben. A rugós zengetőkhöz hasonlóan a lemezes társaik is kellemes zenei lecsengést tudnak kölcsönözni a száraz hangnak, de nem teremtenek igazán mély térélményt. Mindkét zengetési eljárás rendkívüli módon beépül a zenei kontextusba, és mivel meglehetősen elterjedtek, ezért a legtöbb digitális zengető processzor külön rendelkezik spring és külön plate reverbet szimuláló algoritmussal. Történtek még elektrosztatikus elven működő, úgynevezett „olajos hordó” zengetők megalkotására is kísérletek. Ez azonban hatalmas mérete és gyenge hangminősége miatt zsákutcának bizonyult.
A digitális jelfeldolgozású zengetők megjelenésével egy teljesen új fejezet kezdődött a felvételkészítés történetében. 1976-ban az EMT piacra dobja a 250-es készülékét. Ez az első forgalomba hozott digitális zengető. Mai szemmel megmosolyogjuk a technikai jellemzőit. Ennek ellenére ez a berendezés forradalmasította az egész iparágat. 20 ezer amerikai dolláros ára igen borsosnak mondható, szem előtt tartva azt a tényt, hogy ekkora summából akkor egy tengerparti ingatlanra is futotta volna. Egész pontosan kettőszáz ötven darabot gyártottak ebből a szerkezetből, mégis legendává vált. Gyakorlatilag ez a masina egy korabeli csúcsszámítógép, amin zengető algoritmus fut. Az algoritmus megalkotó Dr. Barry Blesser szerint az alapvető cél az volt, hogy jó akusztikával megáldott termek lecsengését szimulálja a digitális gép. 0.4- 4.5 másodpercig tudott teremlecsengést szimulálni a gép, ami a hetvenes években rendkívül impozánsnak számított. Fontos megemlíteni, hogy külön változtatható volt a zengetés mély és magas frekvenciáinak aránya az algoritmus által szintetizált lecsengésben. Ezzel lényegesen megnőtt a mesterségesen előállított terek zenébe illeszthetősége. Nem utolsó sorban meg kell említenünk a delay (predelay) funkciót. Ez a paraméter az adott értékkel késlelteti a lecsengést. A kutatások azt bizonyítják, hogy az emberi fül rendkívül érzékeny a lecsengés első 80-150 ezredmásodpercére. Ebben a rövid időintervallumban érzékeljük a legfőbb akusztikai jellegzetességeket. Ezt a későbbi, szofisztikáltabb digitális processzorok első reflekcióknak nevezi(Early Reflection)és külön algoritmussal állítja elő. Azzal, hogy az EMT 250 algoritmusba késleltető funkció van belekódolva, növelni lehet a térélmény valódiságát. A korszak legnagyobb producerei, mint George Massenburg, Bruce Swedien, Brian Eno és még mások tették halhatatlan legendává ezt a zengetőt. A 70-es évek második felében megállíthatatlanul elkezdődött a digitális processzorok forradalma. A teremzengésre irányuló akusztikai kutatásokat kellett matematikai algoritmusokban megfogalmazni. Azt az algoritmust, amely alapján a korszak digitális masinái működtek, Feedback Delay Networknek nevezik. Ez az algoritmus gyakorlatilag egymáshoz kapcsolt késleltetők és filterek hálózata, amely a teremzengést hivatott modellezni. A kezdeti időszakban a Lexicon, az Eventide, a Quantec, és az Ursa Major cégek voltak a technológia úttörői. Elsőként az Ursa Major SST 282-es készüléke került piacra. 2000 amerikai dolláros árával megingatta az EMT egyeduralmát. 1978-ban a Lexicon a 224-es készülékével jelenik meg, ami igazi mérföldkőnek számít. Gyakorlatilag az összes mai zengető processzor ősének tekinthető. Az előzőekben tárgyalt Chamber, Plate algoritmus mellett Hall és Room szimulációk is megtalálhatók a tárházban. A Hall algoritmus a különböző méretű koncerttermek zengésének akusztikai jellegzetességeit szimulálja. Ez az algoritmus például jól alkalmazható emberi éneken, vonós hangszereken, vagy szintetizátorok string és pad jellegű hangszínein. Ezen algoritmus rendkívül zenei hangzására jellemző a kiegyenlítettség. Kevésbé színezi hangot és valódi térélmény megteremtésére alkalmas. Segít a zene textúrájába illeszteni a különféle hangszíneket. A room reverb egy valós szoba, egy hétköznapi nappali akusztikáját szintetizálja. Általában akkor használjuk ezt a típust, ha zenei produkciónkkal azt a hatást szeretnénk elérni, mintha a zenei esemény a nappalinkban játszódna le. Zeneileg nagyon fontos momentum, amikor egy nagyon kis szobába helyezzük az éneket, és olyan érzésünk támad, mintha a fülünkbe dúdolna az énekes. Ezt a trükköt room ambience-nek nevezi a szakirodalom. A szabadalmak megvásárlásával a japán cégek is – mint a Yamaha, Sony, Roland, Korg – beszállnak a zengető gyártásba. A korszak megkoronázása az 1986-ban megjelent Lexicon 480L, ami gyakorlatilag a 224-es típus továbbfejlesztése. A Lexiconra és általában a korszak berendezései jellemző, hogy meleg, lágy és sötét hangzású lecsengéssel dolgoznak. A zengetés szinte észrevétlenül épül be a zenébe, komplex térélményt teremtve. A 90-es években a dán TC Electronics M 5000-es és M6000-es gépeivel rengette meg a Lexicon egyeduralmát. Merőben más megközelítéssel – eltérő szintén – nagyon zenei zengetés előállítására képesek ezek a processzorok. A TC hangzására világos térszimulálás és transzparencia jellemző. Az ilyen típusú zengetés úgy épül a zenébe, hogy egyből a szemünk elé tárja a térinformációt. A TC 1999-ben bemutatott VSS3 algoritmusa óta szinte csak a Bricasti cég M7-es gépe említésre méltó. 5000 dolláros ára miatt hazánkban kevésbé terjedt el.
A zengetők történeti áttekintésének végén szeretném megjegyezni, hogy nem értek egyet az olyan véleményekkel, amelyek a szerint ítélnek jónak vagy rossznak egy zengetőt, hogy mennyire közelíti meg a mesterségesen előállított térélménye egy valós terem akusztikáját. Szerintem ez a nézőpont már messze túlhaladott! Sokkal inkább úgy érdemes osztályozni a zengetőket, hogy beleillik-e az adott zene stílus esztétikájába vagy sem. Ha az előbbi szempont igaz lenne, akkor már mindenki kidobhatta volna a régi készülékeit, de nem ez történik, inkább annak lehetünk szemtanúi, hogy egyre keresettebbek és drágább a használtpiaci áruk a klasszikus berendezéseknek. Egy processzor tehát nem attól jó vagy rossz, hogy mennyire valósághű, sokkal inkább az legyen a döntőbíró, hogy mennyire zenei és mennyire passzol az adott stílus ideális hangképébe.
A történeti áttekintéssel együtt megismerkedtünk a modern processzorok legismertebb algoritmusaival és azoknak jellemzőivel és legfontosabb paramétereikkel. Ma a producerek egy olyan egyedi zenei korszakba születtek, amikor leginkább előre gyártott hangmintákból és home stúdiókban rögzített hangszerekből építik fel zenei világukat. Fogalmazhatunk úgy is, hogy töredékekből, puzzle darabkákból dolgozunk, és ebből építjük fel az egy időben egyszerre megszólaló zenekar illúzióját. A mai zenei környezetben teljesen új értelmet és szerepkört kapnak a zengető masinák. A nyolcvanas-kilencvenes években külön időben felvett hangsávokat kellett eggyé gyúrnia ezeknek a processzoroknak. Ma a számítógépek korában több eltérő akusztikával rendelkező hangmintát és gyakran hálószobában rögzített akusztikus hangszereket, emberi hangot kell zenei szövetté gyúrni, úgy, hogy megtörténjen a varázslat, és valahogyan megteremtsük zenénk akusztikai koherenciáját. Ma erre a nagy feladatra szinte mindegyik zenei stílus megadja a válaszát saját esztétikájának megfelelően. A legjobb tanács, hogy tanulmányozzuk saját zenei stílusunk zengetési szokásait!
Jó kiindulási alap lehet az, ha 4-5 auxon különböző zengetőket hozunk be. Egy viszonylag kis száraz szobát a dobokra. Közepesen nagy, kellemes színezésű plate algoritmust a lead hangszíneknek, gitároknak stb. Nagy terű kellemes sima hall típust a string és pad hangszíneknek. Kellemes room algoritmussal dúsítsuk az éneket és még folytathatnám. Természetesen zenei stílustól függ, hogy milyen algoritmusokat és milyen hangzásokat használunk, de különféle zengetők használata az auxokon mindenképpen jó kiindulási alap.