Az előző részben azt állapítottuk meg, hogy az emberek nem képesek hang, zenei hang érzékelésére tér információ nélkül. Sőt az az emberek mindennapi érzékelése számára az természetellenes, ha egy hang nem tartalmaz alapvető ismeretet, arról a térről, ahol megszólalt.
A zenekészítés történetén keresztül követjük végig, hogy a szóban forgó információ arról a térről, ahol a zenei mű előadásra kerül, az, hogy kerül rögzítésre. A rögzítés első hatvan évében egyszerű volt a hangmérnökök sorsa, hiszen valós zenekari előadás lenyomatát nyomtatták a végtermékre. A stúdió felvételi terem kiváló akusztikája támogatta a zenemű befogadását és értelmezését a zenehallgató számára.
Nos, ez az idillinek tűnő állapotot megbontotta a többsávos rögzítési technológiában rejlő lehetőségek. Már külön is feljátszhatják a hangszereket a zenészek, időben és térben más helyen, és más időpontban. Ne feledjük, hogy a soksávos technológia hozta el a zenekészítés aranykorát. Azt az idilli állapotot, ami a jelenkorunkat jellemzik, vagyis azt, hogy a nagyi laptopján kis túlzással bárki elkészítheti a nagylemezét. Természetesen kellő tudással, szakértelemmel és kreativitással vehető az összes akadály.
A külön feljátszás lehetősége, azt vonta maga után, hogy a nagyméretű feljátszó termek helyett akusztikailag semleges termeket terveztek a stúdiókba. Az így készült felvételek rendkívül természetellenesek voltak a mindennapi hallgatók számára, hiszen sterilnek hatottak. De itt nem komplett zenealkotásokról beszélünk, hanem különálló sávokról. A hangmérnökökre hárult az a feladat, hogy az alkatrészekből koherens művészi alkotást állítsanak össze. A hangerő arányok beállítása, a közös játék illúziójának a megteremtése az alapvető feladat. Ezt ma mixingnek nevezzük?
Ismerős? Már hallottatok róla? Még akkor is erről van szó, amikor különféle dobmintákból és mindenféle szintetizátorokból építjük fel az az alkotásunkat.
Valahol itt álltunk meg. Az egybejátszásnál a zenekar teremti meg a kohéziót, a kompozíció koherenciáját, elsősorban azzal, hogy a zenészek reagálnak egymás rezdüléseire. A mi szempontunkból, pedig a valós térben keletkezett akusztikai jelenségek összessége teremti meg az egység érzetét.
Teljesen más a felállás, amikor nem csak egy mikrofonnal rögzítünk egy sávra. Ebben az esetben nincs együtt játszás, csak különálló hangsávok. Sőt különálló hangszínek. Amennyiben a hang frekvenciáját és dinamikáját vesszük figyelembe, akkor valóban a dinamika processzorok, mint például a bus kompresszorok nagymértékben hozzájárulhatnak, hogy a zenei elemek sokszínűségből valamiféle koherenciát gyúrjunk. Erről már több cikkemben is írtam, amelyek az ilyen masinák tulajdonságaival és speciális alkalmazásukkal foglalkoznak.
De megállapítottuk, hogy a hangnak, a zenei hangnak tere is van, nemcsak frekvenciája és hagyománya. A soksávos rögzítés folyománya, hogy a külön rögzített hangszerek felvétele rendkívül természetellenesek, mert sterilnek hatnak. Nos, utómunkánál, vagyis mixing fázisánál nem elegendőek a dinamika processzorok, ha azt szeretnénk, hogy minden szinten megvalósuljon a szóban forgó művészi koherencia. Amire szükségünk van igazából, azok a mesterséges lecsengést szimuláló gépek. Pontosan a zengetők és a késleltetők, amelyek valamilyen formában művi úton a tér visszaverődéseit és más akusztikai jelenségeit szimulálják.
Ugye nem felejtettük el, hogy az elsődleges célunk, hogy a hangsávok közt a tér szempontjából is koherenciát sikerüljön kialaktanunk. Más szavakkal alakítsuk az együtt játszás illúzióját. Ennek egyik fontos feltétele, hogy a zenefogyasztó számára úgy tűnjön, hogy a zenészek egyszerre játszanak és, ami a mi szempontunkból a legfontosabb, az az, hogy közös térben.
Ebből következik, hogy send-return féle párhuzamos processzálással oldható meg a feladat, ami a mixing folyamatára hárul. A hiedelmekkel ellentétben, az ötvenes évektől kezdve nem azért lett ez a bevett szokás, sőt ipari standard, mert akkor nem volt sok mesterséges lecsengést előállító berendezésük a stúdióknak. Ez nem mennyiségi kérdés! Hanem új minőséget szerettek volna előállítani. Igen ez a minőség az, hogy közös tér illúzióját alakítjuk ki, ahol muzsikál a zenekar.
Az első időkben szalagos magnók, amelyeket delayekké alakítottak, azok valósították meg azt, amiről beszélek. Igen az Elvis Presley kora és a slapback delay. Az ének, a gitárok, a dob, mind ugyanabban a tér illúziójából szólaltak meg. Hallgassunk, surf, vagy rock ’n’ roll felvételeket az ötvenes esztendökből!
A tehetősebb stúdiók a padláson vagy a pincében olyan helyiségeket alakítanak ki, ahol a mindennap megszokott akusztikai visszaverődésre törekednek. Egy vagy két hangfalon kijátsszák a kiválasztott hangsávokat, majd egy vagy két mikrofonnal rögzítik azt. Ez röviden a zengető szoba koncepciója. Az angolszász szakirodalomban ezt chambernek nevezik. Konyhanyelven megfogalmazva, az összes sávot ide küldök különböző arányban és az együtt játszást-térélményét szimulálom.
A feladat meg lett valósítva. Meg lett teremtve mixing során a mi szempontunkból a legfontosabb a különféle hangszínek egysége megteremtve.
A történet folytatása az, hogy mivel drága mulatság volt ilyen szobákat építeni a stúdióknak, ezért más eljárásokkal kísérleteztek. Előbb spring, majd valamivel később a plate elektro- mechanikus zengetőket alakítanak ki a közös tér illúziójának megteremtésére. Pár évtizeddel később a hetvenes évek végén a digitális reverbek új produkciós helyzetet teremtenek. Ma is a zengető szoftverek bűvöletében élünk. Annyira el vagyunk kényeztetve zengetők terén, hogy közel nyolcvan esztendő valamennyi legendás művi lecsengést előállító apparátusa elérhető digitális szimuláció formájában. Millió plugin reverb között válogathatunk, a zenei ízlésünknek a megfelelőt.
Természetesen effektként is használhatjuk a zengetőket. Azonban nem szabad elfeledkezni, hogy az alapvető feladatuk, hogy a külön feljátszott hangszereknél a közös tér illúziójának a megteremtésével a hang és a tér viszonyából is koherens művészi egységet alakítson ki. Ugye, hogy nem csupán a dinamika processzorokra van szükségünk?
Zárásként meg szeretném jegyezni, hogy a soksávos rögzítési technológia elterjedésével megváltozik a felvételkészítés filozófiája. Itt már nem csupán a valóság leképzéséről van szó a terem akusztikájával megtámogatva, hanem sokkal többről. Az, hogy minden hangszert külön sávon tárolhatunk, az oly mértékben megnöveli a produkciós lehetőségeinket, hogy inkább illúzióteremtésről beszélünk. Nem létező zenei előadás lenyomatát teremthetjük meg. Megnövekedtek a művészi lehetőségeink. Hatalmas a művészi szabadság.
Csupán az alapokról ne feledkezzünk meg!