Tőlem sokan kérdezik, szinte bárhol és bármikor, hogy milyen a zenéjük? Vajon milyen megszólalású? Nehéz minden esetben válaszolni, mert szerencsésebb zenei kultúrával rendelkező országokban az az alap, ha valaki meg szeretné jelentetni a zenéjét komolyabb szinten, akkor elviszi szakemberekhez, hogy végezzék el az utómunkát. Külön mixing és külön mastering stúdiók bevonásával alakul ki az úgynevezett commercial sound. Komolyabb szint alatt azt értem, hogy nemcsak a család és ismerősök, barátok vállveregetésére számít a szerző, hanem széles körben lejátszott darabra. Jobb esetben akár televíziós-rádiós lejátszásról is beszélhetünk.

Ezzel szemben kis hazánkban sporttá vált, hogy házi stúdiójában az ember nem csak zenét szerez, hangszerel, hanem egy személyben mixingel és masterel is. Nem állítom, hogy nem lehetséges a zenegyártás minden műveletének a mesterévé lenni. Ehhez csupán csak mozarti magaslatú tehetségnek kell lenni, vagy le kell húzni nagyjából húsz-huszonöt évet zenei stúdióban. Ugye nem lehetetlen? Erről a témáról kialakult gondolataimat és élményeimet szeretném  egy gondolatmenetté fűzni.

A jó megszólalás kulcsa elsősorban az, ha sikeresen sikerül kihasználni az emberi fül számára befogadható frekvenciatartományt. Legfontosabb, hogy az érzékelésünk számára kulcsfontosságú beszédtartományban, azaz 800és 3500 Hz között legyen jól definiált rend. A legtöbb hangszernek létezik ebben a tartományban felharmonikusa vagy alaphangja.  Úgy értendő az előbbi kijelentés, hogy egyes dalrészekben a hangszerek ne álljanak egymás útjában, sokkal inkább segítség egymás érvényesülését. Ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy ne maszkolják egymást. Minden hangszernek legyen tere az érvényesülésre ebben a tartományban. Magasabb szinten művelt mixingnél követelmény, hogy kirajzolódjon minden egyes dalrészben egy képzeletbeli hierarchia a hangszerek között. A legtöbb esetben az ének vagy más szóló hangszer játssza a prímet, a többi zenei elem pedig támogatja a főszerep érvényesülésében. A kiváló sound kulcsa a szóban forgó tartomány kristálytiszta átláthatósága. Rendbetétel nélkül elképzelhetetlen számomra az élvezetes, hosszú távon is hallgatható végeredmény.

Alapvető stratégia kell, hogy legyen az a mozzanat, hogy az imént említett képzeletbeli hierarchiában magasabb szinten lévő elem útjából el kell takarítani az alacsonyabban lévőt. Ezt úgy fogalmazhatnám meg kristálytisztán, hogy a kevésbé fontos elemből ki kell vágni azokat a tartományokat, amelyek ellehetetlenítik a főszerepben lévő elemek érvényesülését a fent említett tartományban. Természetesen ez nem csak itt igaz. Számomra kulcsfontosságú még a jó megszólaláshoz a középmélyek rendbetétele, vagyis a 120-350 Hz-ig terjedő tartomány jól kontrolláltsága is.  Ezt a frekvenciaterületet az angolszász szakirodalom a mocsárnak (muddy) becézi és nem alaptalanul.

Egy nagyon zsúfolt területről van szó. A lábdobnak és a basszusnak is esnek ide felharmonikusai és inharmonikusai. Ezen túl a legtöbb gitár-, billentyű- és énekszólamnak ide esnek az alaphangjai. Ha sok ez a tartomány a hangképben, akkor rossz értelemben búgós lesz a hangzás. Ha kevés, akkor üres, erőtlen, töketlen. Szóval itt nagyon ügyesen kell bűvészkedjünk. Ügyesen kell tisztogatni a zenei elemek között, hogy mindennek legyen saját helye érvényesülni. Nincs annál – esztétikai értelemben véve – csúnyább  zenei jelenség, ha összefolynak a hangszerek hangjai és maszkolják egymást. Nem szeretnék senkit sem elkedvetleníteni, de évtizedekben mérhető tapasztalatra van szükség, hogy a mocsár területen maradéktalanul rendet tegyünk. Jó ízlés is kell ahhoz, hogy tudjuk, hogy egy-egy hangszert milyen mértékben vékonyíthatunk úgy, hogy még reális legyen a megszólalása és ne kiherélt. Minden esetben a főszerepben lévő elem érvényesülését kell elősegíteni.

Ha már a frekvenciatisztogatásnál tartunk, akkor érdemes megemlíteni, hogy a középmagasaknál, 2500-5000 Hz között a legtöbb hangszín élesen fülsiketítő tud lenni. Ezeket is érdemes jó ízléssel tompítani. Amennyiben sikerült rendet tenni a közepeknél, akkor rátérhetünk a mélyekre és a magasakra! A mélyeknél a jó és dinamikus sound elérése érdekében jó ötlet máshová pozícionálni a lábdobot és a basszust. Más szavakkal: döntsük el, hogy melyik lesz a mélyebb. Például a konvencionális popban, rockban a lábdob a van mélyre pozíconálva, míg a hiphopban és az extrém metalban a basszus. Természetesen a zenében nincsenek törvényszerűségek. Jó mix esetén a basszus tartomány konzisztens szintű és jól kontrollált. A dal részhez megfelelő állandó energiaszinttel. Zenei stílustól függ, hogy a sub tartomány mennyire van aktívan kihasználva.

Szubjektív gondolat, tudom, de a magasak akkor vannak rendben, ha a legtöbb hangszernek itt vannak felharmonikusai, amit a zajszerű elemek, mint a cintányérok különböző fajtái nem nyomnak el. Legtöbb zenei stílus ma már szereti kihasználni az emberi érzékelés legmagasabb tartományait is. A jól használt magasak hozzák meg számomra a nyitottság, a levegősség érzetét. Nem egy kollégától hallottam azt a nézetet, hogy itt található a luxus és a drágaság érzete is. Könnyen szerethető az, ami nem tompa.

A frekvenciák rendbetételén túl ügyelni kell arra, hogy jó ízléssel legyen kitöltve a számunkra hasznos sztereo tér. Ezt köznyelven úgy fogalmazzuk, meg, hogy szóljon jó szélesen a zenénk. Közben mindenáron őrizzük meg a mono kompatibilitást is! A hétköznapi életben nagyon- nagyon sokszor kerülünk mono zenehallgatási helyzetbe. Tisztáznunk kell, hogy mindehhez, amiről beszéltem eddig, jó hangszerelésre van szükség. Ez hatványozottan igaz a sztereó dolgokra. Kevésbé jól sikerült produceri munkát rövid zengetések, delayek és micropitchek használatának sorozatával tudjuk kárpótolni. Azonban csak bizonyos határokon belül tudunk manipulálni.

A harmadik, jól megfogható érzés a mélységérzet, amit a felvételkészítésnél tudunk megteremteni. Igen a távolságról van itt szó: melyik hangszer milyen közel vagy távol helyezkedik el a hallgatótól. Amatőr mixeknél ez ki szokott maradni. Általában laposnak és kevésbé izgalmasnak szoktuk érezni emiatt a végterméket. Erre szokták még azt mondani, hogy olyan kétdimenziósan szól. A zengetők, késleltetők és modulációs effektek az elsődleges eszközeink ahhoz, hogy a közelség és távolság illúzióját megteremtsük, bizonyos alapvető pszicho-akusztikai jelenségek mímelésével.

Tovább is van, mondjam még? Ha a felsorolt milliónyi szempontot teljesíteni tudjuk, jó eséllyel állíthatunk elő olyan hangzást, amely versenyképes lehet a mai hallgatóság figyelméért folytatott versenyben. Nem szégyen szakemberhez fordulni. A zenekészítés csapatsport!