Nem szeretek baljóslatú címet választani, most mégis sikerült. Ha ironizálni szeretnék, akkor azt mondhatnám, hogy már megint nosztalgiázok. De nem! Határozott célom, hogy azt, amit csodálok a régiekben azt átmentsem a jelen és a jövő számára. Miről jutott eszembe ez a téma? Valójában egy Johnny Cash 1981-ben publikált dala, a General Lee indította meg bennem a következő gondolatmenetet.
Referenciának használtuk a stúdióban ezt a jó kis nótát egy éppen zajló projekthez. Ami azt illeti, pontosan milliószor hallgattuk meg. Minden alkalommal az volt az érzésem, hogy a mixing úgy tökéletes, ahogy van. Egyszerűen nem lehet belekötni. Egyszerű kis dalocska viszonylag átlátszó hangszereléssel. Minden a helyén van és kész! Minden hallható, kristálytisztán. Minden zenei elem elvégzi a feladatát. Az nyűgözött le leginkább, hogy minden hangszernek milyen jó tere van a zenében. A teret abban az értelemben használom, hogy minden elem egy jól meghatározható frekvenciatartományban működik.
Tökéletesek az arányok, semmi sem lóg ki a zenéből. Igaz, nem ígér sokat a zene, de mégis. Mit tudtak akkoriban a mixing hangmérnökök? Mi ez az elveszett tudás? Többször is felfedeztem korábban a választ erre a kérdésre, mégis hajlamos vagyok elfelejteni. Most úgy gondolom, hogy ez a válasz a szakmánk legnagyobb titka – a Szent Grál.
Nevezzük nevén: szubtraktív EQ használat.
Mit takar ez a jól csengő fogalom? Azt, hogy válasszuk a rövidebb utat. A könnyebb utat. Bár számomra sokszor úgy tűnt, hogy nehezebb ez az út, amiről beszélni fogok, de közel két évtized tapasztalata után már az a véleményem, hogy bizony könnyebb. Ma hajlamosak vagyunk túlkomplikálni a dolgokat, azért tűnik nyakatekertnek a legrövidebb út. Vagy néha csalásnak.
Bizony egyszerű: a szubtraktív hangszínszabályzó praktika annyit tesz, hogy inkább vágjunk, mintsem emeljünk. Ennyi az egész?! Igen. Nem kell túlmisztifikálni a dolgokat: egyszerűen természetesebb lesz a hangzás.
Kezdjünk közhelyekkel a dolog megvilágítására. Amennyiben mixing közben, amikor már közel jók a hangszerek hangerőarányai és például nem érthető eléggé a lábdob a mixben, akkor a megoldás nem az, hogy agyatlanul hangosításba kezdünk és a nem is az, hogy bizonyos frekvenciatartományt emelünk. Az utóbbi megoldással véleményem szerint csak rontunk a helyzeten. Tegyük a kezünket a szívünkre és legyünk őszinték! Legtöbbször mi is a frekvenciaemelést választjuk hasonló helyzetben, mert rövidtávon ezt érezzük helyesnek, vagy könnyű megoldásnak. Próbáljuk más szemszögből megközelíteni a problémát és EQ vágással oldjuk meg a problémás szituációt. Ne emeljünk közepet a lábdobon annak érdekében, hogy növeljük annak jelenlét érzetét a mixben. Inkább a többi hangsávot tisztogassuk meg azon a frekvencián, ahol érezhető a lábdob koppanása vagy csattanása. Egyszerűen fogalmazva ne a lábdobon emeljünk, hanem az összes többi hangszeren vágjunk, tisztogassunk, amíg nem lesz érthető a zenében.
Bizony ez lenne nagyvonalakban a szubtraktív hangszínszabályozás eszméje. Remélem, elég jól szemléltettem a fenti lábdob példán. Azonban a dolog nem ennyire egyszerű! Nem szabad szem elől téveszteni azt, hogy mely hangszer a főszereplő a zenében, az adott dalrészben, és melyek a mellékszereplők. Abból a hangsávból, ami a prímet viszi az adott részben, csak kisebb mértékben vagy egyáltalán nem vágunk EQ-val, amennyiben olyan mixing szituációnk akad, amelyet a lábdob példájával demonstráltam. A többi zenei elemből nyugodtan tisztíthatunk, vághatunk, akár nagyobb mennyiséget is. Bizony ilyenkor a szóban forgó elemek vékonyabban fognak szólni, mint hangszínszabályozás előtt, de ez ne érdekeljen senkit. A hangsávokat nem önmagukban kell megítélni, hanem zenei környezetben! Vajon betölti a feladatát és szervesen együttműködik más hangszerekkel? Amennyiben igen, akkor nagy valószínűséggel jó döntéseket hoztunk mixing folyamata során.
Nem állítom, hogy könnyű ezt a mixing elvet elsajátítani, de garantálom, hogy megéri. Az előny nem csak annyiban fog kimerülni, hogy természetesebben szólnak majd a végtermékeink, hanem sokkal-sokkal tisztábban is. Összehasonlíthatatlanul professzionálisabb a megszólalás, mintha csak emelnénk a hangszínszabályozóval. A legtöbb hangszernek így ki tudjuk alakítani azt a terét a zenén belül, ahol jól hallhatóan működik. A teret itt frekvenciatartomány értelemben használom. Szubtraktív EQ elv használatával elkerülhető az a legtöbbször előforduló keverési hiba, amikor kettő vagy több hangszer maszkolja egymást. Más szavakkal, amikor ugyanabban a frekvencia tartományban vannak jelen, ezáltal zavarják egymást az érvényülésben.
Remélem sikerült megvilágítanom, hogy miért estem ámulatba a cikk elején szóba hozott Johnny Cash nóta keverésének hallatán. Minden hangszer a maga természetességében tölti be zenei funkcióját, és az ének végig ragyog. Az első másodperctől az utolsóig. Mindennek megvan a maga helye és minden együtt lélegzik. Csodálatos!
Ez a hangszerelésnek és hangszínszabályzók használatának mesterfoka. Van mit tanulni a régi hangmérnököktől és producerektől!