Általában zavarba szoktam jönni, ha a producerek arra kérnek, ítéljem meg mixeiket. Nagyon szubjektív dologról van szó: ha kifogásolok valamit, akkor könnyen elháríthatják a kritikát azzal, hogy zeneileg így tökéletes az egész. Vagy akár mondhatják azt is, hogy stílusbeli követelmény, hogy pont úgy szóljon, ami hangzást én kritikával illettem. Általában udvariasan próbálom elhárítani az ilyen típusú felkéréseket. Amikor arra hivatkoznak, hogy ki más mondjon ítéletet a zenéik megszólalásáról, mint én, és a szakmában eltöltött több mint másfél évtizedemre apellálnak. Ilyenkor bosszankodom, és olyan érzések kerítenek hatalmukba, hogy valamit nagyon elszalasztottam. Még mindig nem sikerült stílustól független követelményeket vagy szempontokat megfogalmaznom, hogy mi számít jó keverésnek és mi nem.
Most nagyon merész dologra vállalkozom: megpróbálom megfogalmazni, hogy általánosságban mi számít jó keverésnek. Egy kicsit könnyítek a dolgomon azzal, hogy nem örökérvényű igazságok megfogalmazása törekszem. Lássuk inkább azt, hogy a felvázolt kérdésre mi a válasz 2017-ben. Talán így az egész sokkal egyszerűbben megfogható. Gondoljunk bele abba az egyszerű ténybe, hogy az elmúlt tíz esztendőben milyen mértékben változtak meg a zenehallgatási szokások. A kétezres évek elején még nem terjedtek el az okostelefonok és a fülbe dugható earbudok. Tehát ma már figyelembe kell venni, amikor mixeket készítünk, azt, hogy zenénk, hogyan szólal meg okos telefon hangszóróján, earbudon, laptopon. Tíz évvel ezelőtti zenék még általában rendkívül „bután” szólalnak meg az imént említett lehallgatókon. A friss megjelenésű zenék viszont már számolnak azzal a lehetőséggel, hogy a zenefogyasztók jelentős hányada telefon hangszóróján bömbölteti a zenét.
Rögtön meg is fogalmazhatjuk az első kritériumot, amely az utolsó öt évben felértékelődött: a kulcsfontosságú közép-mély tartomány rendbetétele. A kisméretű fülhallgatók illetve a telefonok, asztali számítógépek beépített hangszóróinak mélyei gyakorlatilag ebbe a tartományba esnek. A legfontosabb tanulság számunkra, hogy ergonomikusan használjuk ki ezt a frekvenciatartományt. Ne legyen túl sok, mert akkor búgós, mocsaras lesz a zenénk, a hangszerek összefolynak és egy nehezen értelmezhető masszát fognak alkotni. Ellenben ha túl kevés szerepel a mixünkben, akkor szétválnak ugyan a hangszerek, de az egész vékonynak, töketlennek fog hatni. Azért neveztem kulcsfontosságúnak ezt a tartományt, mert rendkívül zsúfolt, itt szinte minden zenei elem képviselteti magát. A lábdobnak, a basszusnak jelentős felharmonikusai esnek ide, úgy mint a pergő, női-, férfi ének, gitárok, szintetizátorok alapfrekvenciái. Nem állítom, hogy könnyű feladat, de patikamérlegen kell kimérni, hogy melyik hangsáv milyen mértékben legyen itt jelen. Azért megjegyzem, mindig is fontos volt, hogy rend legyen ebben a tartományban, nem csak 2017-ben. Lényeges, hogy ne legyenek olyan hangszerek, amelyek elmaszkolják itt egymást, mert akkor zavarosnak fog hatni a keverésünk, nem csak kisméretű hangszórón, hanem általában mindenhol.
A második kritérium szerintem az, hogy 800-3500 közötti tartományban minden hangsáv jól definiáltan és elkülöníthetően szólaljon meg. Különböző pszicho-akusztikai kutatások kimutatták, hogy az emberi fül ezt a tartományt érzékeli a legrészletesebben. Nincs ebben semmi meglepetés, hiszen ez a beszéd tartománya és az evolúció során a fül a beszéd megértésének irányában fejlődött. Ha ezt a tartományt sikerül rendbe tenni, akkor könnyen érthető lesz a keverésünk. Az angol szakirodalom „clarity” jelzővel illeti ezt a tartományt – kristálytiszta. Azt azért érdemes megjegyezni, hogy a lábdob és a basszus jelenlétét a mixben ez a tartomány garantálja. Gyakori hiba szokott lenni, ha a producer nem hallja a zenéjében az említett két elemet, akkor mérhetetlenül sok mélyet teker rájuk. Ezzel általában még jobban ront a helyzeten. A megoldás az szokott lenni, hogy a lábdobnak és a basszusnak is ebbe a tartományba eső felharmonikusait kell hangsúlyozni, és egyből jelenlévőnek érzékeljük a zenében.
Tehát más szavakkal megfogalmazva ebben a tartományban úgy kell elhelyezni gyakorlatilag minden zenei elem ide eső alaphangjait vagy felharmonikusait, hogy azok ne mocskolják be egymást: jól elkülöníthetőek legyenek, mert így lesz könnyen értelmezhető a zenénk. Ha két hangszer pont ugyanabban a szűk frekvenciasávban van itt jelen és zavarják egymást, akkor érdemes az egyiket bal oldalra, másikat jobbra panorámázni. Mindenáron le kell tisztítani ezt a tartományt minden zavaró tényezőtől. Csak akkor tekinthetünk késznek egy mixet, ha itt rendet raktunk a hangszerek között.
A harmadik kritériumot én úgy szoktam megfogalmazni, hogy ne csak a cinek és egyéb ütősök képviseljék a magas tartományokat. A 8000-nél magasabb tartományban a legtöbb hangszernek szerepelnek felharmonikusai. Nagyon butácska lesz a hangzás amennyiben ezeket a hangszer-felharmonikusokat elnyomják és uralják a cinek és a magas ütősök. Ha kidomborítjuk a hangszerek magasait és az ütősök csak kiemelkednek ebben a tartományban, akkor lesz a zenénk dinamikus és tetszetősen levegős. Természetesen a magas tartományban is patikamérlegen kell bánni az itt szereplő hangszerekkel. Például az éneknek vagy a főszerepet képviselő hangszernek legyen a legszélesebb a megszólalása. Például ügyetlenül hangzik, ha a háttéréneknek több és szélesebb magas tartománya van, mint a főéneknek. Tudatosan kell eltervezni, hogy kinek mennyi magasat szeretnénk adni a keverésnél. A közel lévő főszereplő elemeknek legyen a legtöbb és a legszélesebb, a távolabb elhelyezkedő mellékszereplők pedig tompábbak legyenek jóval kevesebb magassal.
2017-ben gyakorlatilag azt fogalmazhatjuk meg a jó mix kritériumának, hogy az earbudok és laptop hangszórók megszólalási tartományában szóljon jól. Talán úgy általánosíthatunk, hogy 220 és 10000 HZ között tegyünk rendet. A legmélyebb és a legmagasabb oktáv pedig már csak ráadás. Természetesen ott sem szabad maszatolni. Remélem sikerült megfogalmazni hasznos kritériumokat. Csak óvatosan a középmély, közép és középmagas tartományban!