Jappán producer úr kihívására válaszolva belekezdek egy olyan szerteágazó téma tárgyalásába, amit már régen meg szerettem volna írni, de valahogy mindig azon kapom magam, hogy halogatom a témát.
Talán tizenhat éve alkalmaztam először ezt a technikát még hardver Rane kompresszorral. Nagyon izgalmas kísérlet volt, mikor a lábdob vezérelte a kompresszort és a kompresszor a basszust regulázta. Azóta sok víz lefolyt a Dunán és szinte mindennapos gyakorlat a stúdióban, hogy ezt a praktikát különféle módon alkalmazom. Mégis annyira misztikusnak érzem az egészet, hogy úgy gondoltam, hogy majd huszonöt év múlva fel leszek készülve egy ilyen cikk megírására.
Ma mégis teszek egy kísérletet ennek a szerteágazó, számomra kicsit ezoterikus témakör tárgyalására. Annyit le szeretnék szögezni az elején, hogy a side chain nem csak pumpálást jelent. Ez egész pontosan azt akarja jelenteni, hogy ez a technika sokkal több annál, mint hogy a lábdob vezérelje és rángassa legtöbb hangszer kompresszorát. Ha történetileg közelítjük a témát, akkor azt mondhatjuk, hogy elsősorban nem is szűkebb értelemben vett stúdiótechnikai trükkről van szó. Először a TV- és rádióműsorok bonyolítása közben használták ezt a trükköt. Szólt az adásban a zene. Jó hangosan. Régen se voltak a zenészek különbözőek. Imádták, ha hangos a zenéjük. Arról ne is beszéljünk, hogy az FM rádiók a hetvenes években a hangerőben versenyeztek egymással. (Music Hotter)
Nos, az első megvalósulás az úgynevezett „ducking”. Amikor megszólalt a rádió DJ az éterben, akkor a kompresszor lehalkította a zenét. Tehát a kompresszort a speaker hangja vezérelte és a hangos zenét processzálta. Amíg csak a zene szólt, olyan hangos lehetett, amit az FM technológia elbírt. A duckingnak köszönhetően érthető maradt a rádió DJ szövege. Ennél a technikánál nem volt ritka a 20-30 decibeles komprimálás sem.
Hasonlóan működtek a diszkók is a hetvenes és a nyolcvanas években: amikor megszólalt a beszélős diszkós, akkor a kompresszor lenyomta a zene hangerejét. A nyolcvanas években érhetjük tetten, hogy ez a broadcast trükk kezd átszivárogni a pop- és rockzenei produkciókba. Ekkor már elterjedtek a huszonnégy sávos magnók. Ez azt jelentette, hogy bőven volt sávszám arra, hogy túlhangszereljük és bonyolítsuk a zenét. Ekkor terjed el a cicanadrágos glam metal stílus, amire a milliónyi gitársáv egyidejű megszólalása volt a jellemző. Túl sok zenei sáv mellett nem marad tere az éneknek, de mivel az ének általában a legmeghatározóbb elem, mégis érvényesülnie kellett a zenében. Erre azt a fantasztikus ötletet találták ki, hogy egy kompresszor halkítsa le a zene többi elemét, amikor megszólal az ének. Természetesen nem drasztikus mértékben, mint azt a rádiós gyakorlatban tapasztalhattuk, hanem nagyon apró, szinte alig hallható side chain processzálásról van szó. Az ének vezérelte kompresszor lenyomja egy vagy másfél decibellel a gitárokat és a dobokat, így készítve elő a terepet, hogy ragyoghasson a vokál. Nem különb eljárásokat tapasztalhatunk a nyolcvanas évekbeli szintipop zenéknél is. A Pet Shop Boys és az Erasure egy-egy slágere iskolapéldája lehet ennek a processzálásnak.
Underground rockzenékben azt hallhattuk, hogy nemcsak az ének, hanem a pergő is vezérel egy side chain kompresszort. Ezzel még ütősebbé és húzósabbá téve a dobokat. Néha csak az agresszivitásra játszottak rá a zenék. Korabeli hiphop zenékben is a pergő vezérelte a side chaint. A nyolcvanas évek második felében történt egy kisebb paradigmaváltás, amikor megjelentek az elektronikus tánczenék előfutárai. Gondolok itt az első angol acid house hullámra és a tengerentúli detroiti és chicagoi muzsikákra. A paradigmaváltás abban az értelemben történt, hogy már nem a pergőt és az éneket tartották a zene legfontosabb elemének, hanem a lábdobot. Így a lábdob vezérelte a side chain kompresszort. Ebből ered az az elterjedt tévhit, hogy a side chain egyenlő a pumpáló effekttel. Elsősorban nem pumpálásra használták ezt az eljárást, hanem zenei értelemben teret teremtettek a lábdobnak. Ezzel a táncolhatóságot akarták elsősorban biztosítani. Az elektronikus tánczenék hajnalán a pumpáló effekt pejoratív jelző volt és az ügyetlenül beállított kompresszort jelentette. Vitatható állítás, de szerintem az újabb paradigmaváltást Benny Benassi Satisfaction című 2004-es slágere jelentette. Gyakorlatilag ő hozta divatba a pumpáló, vagyis az ügyetlenül beállított lábdob vezérelte side chain kompresszort. Ha az internetes legendáknak hinni lehet, akkor ezt a hangzást a hardver Drawmer 1960-as készülék elég radikális kompresszorával valósította meg. Nyolc éve vagyok tulajdonosa ennek a vasnak és eszembe sem jutott side chain láncban használni.
Miután világsláger lett ez a dal sokan próbálták meg utánozni. Ügyes és kevésbé ügyes epigonok között nem nőtt ki újabb világsztár, azonban ez a hangzás megváltoztatta a közönség ízlését. A pumpáló effekt már nem az ügyetlenül beállított kompresszort jelentette. Az évtizedforduló táján eljutottunk oda, hogy több zenei stílus kulcsfontosságú eleme ez a hangzás. Pumpáló effekt nélkül elképzelhetetlen a dubstep, az EDM és a tropical- illetve phuture house. Az említett stílusok rendkívüli népszerűségének köszönhetően ez a technika teljes mértékben beszivárgott az aktuális popzenébe. A szoftvergyártók egymás után jelentkeznek a pumpáló hangzású szoftverekkel. Nem árt, ha történeti távlatokban tudjuk szemlélni ezt a jelenséget. Mint ahogy zenei divatok jönnek-mennek, elképzelhető, hogy nemsokára meg kell újítani a side chain technikákat.
Jelen pillanatban két gyártó processzorát tartom figyelemreméltónak a témában. Az egyik Vengeance Multiband side chain kompresszora, a másik a Wavesfactory Trackspacere. Mindkettőt azért tartom előremutatónak, mert frekvenciafüggő processzálásra képes. Más szóval csak azokat a frekvenciákat komprimálja, amelyek a vezérlő hangsávban szerepelnek.
Vajon ki fogja megalkotni a jövő side chain divatját?