Aki hozzám hasonlóan több mint tizenhét éve kezdett el Digital Audio Workstationokkel foglalkozni, az nagyon jól tudja, hogy nem voltunk mindig így elkényeztetve beépülő processzorok tekintetében. Jó volt, ha választani tudtunk kettő-három különböző hangzású kompresszor vagy hangszínszabályozó közül. A zengetőkről ne is beszéljünk, mert húsz évvel ezelőtti színvonal igencsak kiábrándító volt. Egyik kedves barátom úgy fogalmazott, hogy a plugin reverbek olyan bádogul szólnak. Sajnos nagyon is igaza volt. Enyhe kifejezés, hogy a szakma mérhetetlenül izgatott lett, amikor megjelent egy híres hardvert emuláló digitális termék.
A hozzám hasonlóan Pro Tools környezetben szocializálódott kollégák bólogathatnak, hogy akkoriban mekkora fegyvertény volt megvásárolni a Bomb Factory 1176, Fairchild vagy Pultec digitális inkarnációit. Valódi ínyencségnek számított Nomad Factory Blue Tubes sorozatával keverni. Azonban a legkomolyabb arcok URS API, NEVE, SSL és DBX sorozatával dolgoztak. Jogosan teszem fel magamnak a kérdést, hogy miért rajongtunk annyira ezekért a pluginekért? Mai füllel kicsit megmosolyogjuk ezeknek a processzoroknak a hangzásvilágát, és azt a hozzáállását, amellyel ők szimulálni szerették volna az analóg világ vastag megszólalását.
Nosztalgiázás helyett megpróbálom megkeresni a választ erre az összetett kérdésre. Induljunk ki abból, hogy a stúdióban használt rögzítő berendezések evolúciójából könnyen kiolvasható egy olyan törekvés, hogy a lehető legminimálisabb mértékre kell csökkenteni a harmonikus torzítás. Ha jobban belegondolunk, ez nem csak a rögzítés technikára igaz, hanem általában a tágabb értelemben vett stúdiótechnikára is általánosítható. Aki egy kicsit is jártas a témában, az tapasztalatból tudja, hogy egy hatvanas évekbeli csöves hangszínszabályozó jobban torzítja, színezi a jelet, mint egy nyolcvanas évekbeli SSL gyártmányú társa. A legmodernebb digitális jelfeldolgozású keverők EQ-jai pedig teljesen torzításmentesek. Ugyanez igaz a kompresszorokra, a zengetőkre és a késleltetőkre. Az ötvenes-hatvanas években már kezdett kialakulni a stúdiótechnikát gyártó cégeknél a fent említett törekvés. Ezzel magyarázható, hogy a csöves áramkörökről miért tértek át a tranzisztoros áramkörökre. Kisvártatva pedig az integrált áramkörök váltották le a tranzisztorokat. Haladtunk az egyre kevésbé torzító, színező technológia felé. A fejlődés végét sok tekintetben a digitális jelfeldolgozású technika megjelenése jelentette. A digitális technika gyakorlatilag zaj és torzításmentes. Valamikor a kilencvenes évek közepén hallottam először azt a lesajnáló kifejezést, hogy rideg digitális hangzás. Gyorsan elterjedt a zeneértők körében ez a kifejezés.
Valójában meg kell állapítanunk, hogy a végállomás nem a teljes torzításmentesség. Az emberi fül nem mérőműszer, a hallásunk nem lineáris, erről több pszichoakusztikai kutatás is szól. Ebből kifolyólag nem a legkellemesebb akusztikai élmény a steril, zaj- és torzításmentes hangzás. Természetesen ízlés kérdése, ki többé, ki kevésbé szereti a vintage analóg berendezések harmonikus torzításait.
A kilencvenes évek közepén, amikor a zenegyártás jelentős hányada áttevődött digitális tartományba, gyakorlatilag úgy látszott, hogy beteljesedett egy több mint ötven esztendős törekvés. Az evolúciónak szerencsére nem lett vége. Közel egy évtizedig a rideg digitális hangzású eszközöket a vintage hardverekkel együtt használva lehetett kiváló hangzást elérni. Az évtizedforduló körül sorra kezdtek megjelenni a nagynevű harmonikus torzításukról elhíresült gépek digitális inkarnációi. Természetesen a termékek különböző minőségi szintet képviseltek. A jobban sikerült példányok nemcsak kinézetben és a hangzás jellegében hasonlítottak a nagynevű elődre, hanem annak nemlineáris jellegzetességeit és harmonikus torzításait is élethűen visszaadják. Ma sokkal jobb helyzetben vagyunk, ha csak digitális tartományban szeretnénk lekeverni a zenénket. A jó minőségű plugineknek már hangzásbeli karakterük van. Így – ha ügyesen bánunk ezekkel a szoftverekkel – teljesen elkerülhetjük a rideg digitális megszólalást.
A cikk elején a nosztalgiázás arról szólt, hogy tizenöt évvel ezelőtt nem lehetett egy rakás jó minőségű vas nélkül épkézláb hangzást eszkábálni. Nos, az én ízlésvilágom szerint ezzel ma sem vagyunk másként. Ez nem azt akarja jelenteni, hogy azóta nem változott semmi. Sőt, ma a digitális szoftverek robbanásszerű fejlődésének vagyunk tanúi. Egy olyan technikáról szeretnék beszámolni, amely még fél évtizeddel ezelőtt is elképzelhetetlen lett volna. Az eljárással teljesen autentikus nagyformátumú keverőpultok hangzását tudjuk hozni. Három-négy évvel ezelőtt két szoftverrel kezdtem el kísérletezni. Mindkettő processzor a legendás keverőpultok csatornáinak, bus és master szekcióinak harmonikus válaszait emulálja. Az egyik termék a Waves Non Linear Summere, a másik a Slate Digital Virtual Console Collectionje. Mindkét szoftver két külön processzort tartalmaz. Az egyik a csatornák torzítását szimulálja, a másik a master busokharmonikus tulajdonságait tudja szimulálni.
Mindkét fejlesztő brigád gondolt a Neve SSL EMI pultok szerelmeseire. Ha komolyan létre szeretnék hozni egy keverőpult architektúrát, akkor minden egyes csatorna egy ilyen szimulációs pluginnel kezdődne. Sok gyakorlatra van szükségünk, hogy megtanuljuk hallani, mit is ad hozzá a hangzáshoz ez a processzor. Ne használjuk ész nélkül a drive potmétert, mert elsőre nem hallunk semmilyen szignifikáns különbséget. Ha minden csatornát ízlés szerint a zenei tartalom függvényében 2-5 db-vel vezérlünk túl, akkor szellős egészséges hangzás a jutalmunk. A groupokon is óvatosan használjuk a túlvezérlést. Mindkét gyártó bus processzora rendkívül kényes, ezért 1-3 db-es túlvezérlést javasolnék.
Kísérletezzünk, hogy zenei stílusunknak és ízlésvilágunknak melyik keverőpult modell áll a legjobban. Természetesen az is eldöntendő kérdés, hogy melyik fejlesztőbrigád terméke jön be nekünk. Amennyiben túl bonyolultnak tartjuk minden egyes zenei sávra használni ezeket a processzorokat, akkor a dob-basszushangszerek-ének összegző groupokra és a master busra használjunk enyhe túlvezérlést. Szerintem míg az SSL szimulációt elektronikus alapú zenére, addig a Neve a dögös rock hangzásra ideális. Egy biztos, ha a DAW-unkban ilyen szoftverekkel építjük fel a pultok architektúráját, akkor biztosan nem érheti az a kritika a zenénket, hogy digitálisan rideg a hangzásvilága.