Már több cikkem is született ebben a témakörben, de nyugalom, nem fogom ismételni önmagam. Ezeket a témaötleteket az élet hozza, mindig más és más hibák szoktak előjönni. Havonta nagyjából harminc-negyven masterelendő dal megy át a kezeim között, a keverést több esetben nem én végeztem el. A hibák nagy hányada általában azonos típusú tévedésekre vezethető vissza. Ebben a cikkben nem sorszámozom meg a hibákat, nem választom külön témákat, mert a gondolatmenetek szorosan kapcsolódnak egymáshoz.

A sztereó tér növelő pluginek helytelen használata

Nevezzetek ódivatúnak, de rendkívül fontosnak tartom azt, hogy a mixünk közepe ne lyukadjon ki, a jobb és a bal információ ne legyen ellenfázisban. A legtöbb esetben a lábdobnak, a pergő/clap-nek, a basszusnak és az éneknek középen kell elhelyezkedni. A sztereó információt a Pad- és String-szerű hangoktól várjuk, a dobok és más hangszerek panorámázásától, valamint az effektszerű hangok mozgásától. Legyünk óvatosak az ilyen típusú processzorok használatával. Tartsuk észben, hogy a zenei értelemben vett főszereplők akkor tudják betölteni a szerepüket, ha a középen szerepelnek az arcunkba tolva. Ahogy haladunk a zenei értelemben vett töltelékhangok irányába, egyre célszerűbb zengetőket, késleltetőket és modulációs effekteket használni, hogy megteremtsük zenénk térérzetét. Ha a fent említett effektekkel sem sikerül elég szélesre húzni a zenénk sztereó terét, akkor nyúljunk a stereo widening pluginekhez, de csak óvatosan! 20-30%-kal növeljük a szélességet. Amennyiben ez az érték 70-80%-ra kúszik fel, akkor nagy esélyünk van, hogy az az elem, amelyiken ilyen plugint használtunk el fog tűnni a zenében ha monoban hallgatjuk, mert ellenfázisba kerül a jobb és a bal oldali információ.

Kerüljük a digitális clippelést (clipping)

Ezt a jelenséget megfogalmazhatjuk úgy is, hogy keverés során használjunk helyes hangerő struktúrát. Ez alatt egész pontosan azt értem, hogy a sávjaink ne legyenek túl halkak, és ne is legyenek túlvezérelve. A legtöbb virtuális processzor akkor működik optimálisan, akkor csikarható ki belőle a legjobb hangzás, ha -8, -6 db-en végezzük el a műveletet, így biztosan nem vezéreljük túl. Digitális tartományban – szemben az analóggal – nem érdemes megkockáztatni, hogy pirosba vezéreljük a zenei jelet, mert akkor roncsoljuk azt. Viszont mai pluginek túl kis jel használata esetén nem tudják visszaadni az analóg jelleget, amit emulálnak. Ahogy minden egyes csatornán és pluginen kerüljük el a digitális túlvezérlést, úgy a master sávunkat se vezéreljük túl, mert szintén roncsoljuk a lekevert zenét. Azonban ne is legyen túl halk a mixünk, mert így nem használjuk mind 24 bites felbontás lehetőségét. Nagyjából próbáljuk a sávok hangerejét úgy belőni, hogy a leghangosabb része a zenének -4 -6 db közé essen. Így még marad headroomunk a masterelésnél. Ezt semmiképpen ne úgy érjük el, hogy lehalkítjuk magát a master sávot!

Ne kiszólózva hozzunk keverési döntéseket

Nagyon tipikus hiba, ha nem a zenei kontextus tudatában kezdünk el egy zenei sávot hangszínezni. Ezzel a hozzáállással megalkothatjuk a világ legjobb lábdob, pergő vagy basszus hangját, de a valódi célunkhoz igazán nem kerültünk közelebb. Ne felejtsük el, hogy a hallgatóság nem külön a lábdobra, pergőre vagy más zenei elemre kíváncsi, hanem ezeknek az elemeknek az együttes megszólalására, a hangzásra. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a zenére. Azért ne hozzunk kiszólózva fajsúlyos zenei döntést, mert ügyelnünk kell az elemek együtthatására. A legtöbbször előforduló hiba például, amikor a kick és a basszus ugyanabban a tartományban van megemelve. Így nem tudnak együttműködni, inkább kioltják egymást és csúnyán bebúgnak masterelés során. Ha a korábban sokszor emlegetett szendvics elvet alkalmazzuk, vagyis ahol a lábdobot emelem, ott a basszust vágom és fordítva, akkor biztosan együtt fognak működni a zenében. Ha szendvics elvnél egyedül hallgatjuk mindkét elemet, akkor lehet, hogy vékonyabb hangzásúnak találjuk őket. De ez ne érdekeljen minket, mert biztosan erősíteni fogják egymást a zenei környezetben és nem kioltani! Jó tanács még, hogy a frekvenciatartományban ágyazzunk meg a zenei főszereplő sávnak. Ne legyen irreálisan hangos a főszereplő, inkább úgy olvadjon a zene szövetébe, hogy a hangszín teljes komplexitása érvényesülni tudjon. A főszereplő legyen az ének, a gitár vagy szintetizátorszóló teljes vastagságában szólaljon meg, a mellékszereplő zenei sávokból pedig vágjuk ki az azonos frekvenciákat, hogy teret hagyjunk a megszólalásának.

Korrekciós hangszínszabályozásnál inkább vágjunk, mintsem emeljünk

Legegyszerűbb és zsigerből jövő hozzáállás, hogy ha valamit hiányolunk, egy hangszínből, akkor rögtön elkezdünk ész nélkül emelni. Ha tompa egy hangszín, akkor magasat adunk hozzá hangszínszabályzókkal, ha pedig nem találjuk elég vastagnak, akkor megtoljuk a mélyeket. Sokkal szerencsésebb hozzáállás, ha egy hangszínt olyan szemmel elemzünk, hogy mi az, ami sok benne, mi az ami zavar, ha a zenei környezetet és az elérni kívánt hangképet is figyelembe vesszük. Vágjuk ki bátran a nem kívánt frekvenciatartományokat. Ügyeljünk arra, hogy ne erőszakoljuk meg teljesen a hangszínt, maradjon meg a természetessége. Így a keverésünkbe illő hangszínt kapunk és tetszőleges hangerővel szerepeltethetjük. Például, ha búgós, tompa hangszínű a szintetizátor szólamunk, akkor ne emeljünk mértéktelenül középmagasat vagy magasat, inkább filterezzük ki a búgós frekvenciákat. Az eredmény majdnem ugyanaz hangzásban, de ebben az esetben sokkal dinamikusabb marad a hangunk, mint az emelésnél.