A második részben valahol a nyolcvanas éveknél tartottunk, amikor azt mondtam, hogy a korszak nagy vívmánya volt, hogy az egységesített szintetizátorvezérlő szabvány, a MIDI segítségével két huszonnégy sávos magnót szinkronizálni tudtak. Negyvennyolc sáv egyszerre! Micsoda mámor. Ez a sávszám már szinte korlátlannak tűnhet, ahhoz képest, hogy kevesebb, mint két évtizeddel előbb, még, négy, meg nyolc sávon készülhettek a remek zenék.
Nem csoda, ha a legtöbb mai zenei stílus gyökere ehhez a korszakhoz, vagyis a nyolcvanas esztendő második feléhez nyúlik vissza. Értelmezésem szerint, a negyvennyolc sáv adta meg azt a lehetőséget, hogy modern értelemben legyenek megalkotva a stúdió felvételek, azaz rétegezettek a hangszínek és érett módon legyenek kidolgozva a zenei textúrák. A kéthuszonnégyes magnó szinkronizálása nagymértékben elterjedt és a világ meghatározó és vezető stúdióiban standardizálódott, még legalább egy évtizedig. Azonban történtek változások, amelyek nélkül nem mehetünk el szó nélkül.
Mint már említettem az előző részekben a kétcolos szalagra rögzített huszonnégy sáv volt az analóg technológia határa. A digitális jel feldolgozású magnók fejlesztése a hatvanas években, kezdődött, azonban valódi áttörés csak a hetvenes években történt. A technológia úttörői a Denon, a 3M és a Sony cégek voltak. 1978-79 volt a nagy áttörés évei, amikor poplemezek jelentek, meg, amelyeket ilyen digitális soksávos magnók segítségével rögzítenek. Kettőt emelnék ki: Ry Coder-Bop till you drop és Stevie Wonder: Journey Through “The Secret Life of Plants”. Ezek a digitális berendezések még hűtőszekrénynyi méretűek voltak és több százezer dollárba kerültek. Talán ez magyarázat arra, hogy csak jóval később terjedtek el.
A kilencvenes évek első felében még a szinkronizált analóg magnók jelentik a stúdiós rögzítés mindennapjait. Az évtized végéig terjedni kezdenek a különböző digitális többsávos rögzítési formátumok. 1997-ben jelenik meg a Pro Tools negyedik generációja, a Mix rendszer. Itt már, akár hatvannégy sávot lehetett egy időben rögzíteni. Mixingnél ez, akár százhuszonnyolc sávra volt kiterjeszthető.
Nagyon drága technológiáról beszélünk. Nem minden stúdió engedhette meg magának. Azonban előrevetítette a Pro Tools negyedik generációja a jövőt, hogy tárolás területén végképp kiszorítja a számítógép az analóg szalagos magnókat. Persze ez a folyamat nagyjából kétezer tízig játszódott le. Arra eszmélt a hangmérnök és producer közösség, hogy azzal, hogy maguk mögött hagytuk a szalagos masinákat a hangzásban valami végképp megváltozott. A konverterek (hangkártyák) ugyan minimálisan színezik a hangot, de emberi fülel, szinte nem érzékeljük azt.
A zenekészítésből hiányolni kezdték a szalag szaturációt és komprimálás, valamint a mélyek és magasak jótékony lekerekítését. Ennek az űrnek a betöltésére jelentek meg a szalagos berendezések hangzásának emulálására hivatott szoftverek. Használatuknál a legfontosabb szempont mindig az kell, hogy legyen, hogy tisztában legyünk azzal, hogy az elmúlt közel nyolc-kilenc évtized zenei felvételei segítségükkel készültek. Ez a zenei felvételeink hagyománya. Megszoktuk és megszerettük azt, ahogyan a zenei hangba beavatkoznak. Ma már ezt tartjuk szinte természetesnek.
A Pluginek sorát a kétezres évek elején az MCDSP Analog channel terméke nyitja. A szoftvercsalád egyik modulja dedikáltan a szalagos magnók nem lineáris viselkedését modellezte. Vegyük azt figyelembe, hogy először csak Pro Toolsban használhatták a mérnökök és producerek. Csak később lett elérhető más DAW felhasználóinak számára. Még nem a legprecízebb emulációról beszélünk, hiszen több mint két évtizede még szerény teljesítményű számítógépes processzorok voltak elterjedve. Ennek ellenére rendkívüli melegséget volt képes kölcsönözni a zenei anyagnak. Ezen felül nagyon szépen kerekítette le a mélyeket és a magasakat.
A szoftveres modellek történetében kétségtelenül a Waves Kramer Tape terméke a következő mérföldkő. Itt már sokkal, komplexebb algoritmussal van dolgunk, amely meglepő részletességgel hozza a magnók jellegzetességeit. Nekem ennél a szoftvernél volt az az érzésem, hogy most valami hasonló dolog történik a nyersanyaggal, mint a vasaknál. Elsősorban a tranziensek bumfordi analóg jellegű clippelésére gondolok.
Kisvártatva érkezett a konkurens UAD platform válasza: Ampex magnó emulációjuk, olyan precíz modellezésre épült, hogy a szakmában mindenki csak elismerően bólogatott. Nagyon közel volt a hardver megszólalásához. Egyetlen bökkenő csupán annyi volt, hogy UAD DSP kártyát kellett vásárolni, amennyiben használni szerettük volna.
A Waves és az UAD első ilyen pluginjei voltak az elsők, amelyek elindították a szalagos magnó modellezés divatját. Mai szemmel lehet mindkettőt picit ósdinak találhatjuk, de előszeretettel használom őket a mixingjeimben.
A következő lépés természetes az volt, hogy újabb vetélytársak jelentkeztek szalagos berendezések modellezésével. A teljeség igénye nélkül megemlíteném a Slate Digitalt, az IK Multimediat, a Softube-ot, az Arturiat, a Black Rooster Audiot, a Kiive Audiot, és természetesen napestig folytathatnám. Természetesen az UAD és a Waves is jelentkezett Studer magnó emulációkkal, amelyek hatalmas hatást gyakoroltak a zenekészítő közösségre.
Azt is mondhatnám, hogy a kétezer tízes évek közepére megint elmozdultunk egy olyan hangzás irányába, amely már nem szól digitálisan, vagy rideg módon, vagy más megközelítésből harsányan, mint a kétezres évek elejének termései. Arra az időszakra gondolok, amikor a zeneipar kezdte elfeledni a szalagos magnókat és vakon bíztak a konverterek mindenhatóságában. Nem szabad elfelednünk, hogy a modern megszólalásban az az őrjítő, hogy digitális úton szeretné azt a hangzást előállítani, mintha még mindig analóg szalagos monstrumokkal dolgozna. Fontos megkülönböztetni, hogy a szoftveres tape sound hasonló ugyan, de merőben más, mint a régi, az eredeti. Ezt a szakadékot próbálja áthidalni az Arturia utolsó J37-es magnót emuláló pluginje.
Mindenki eldöntheti, hogy vajon sikerült-e!