Mit nekünk kilencvenes évek?!
Első rész
Az ezredforduló után egyértelműen detektálható, hogy megindul egy nyolcvanas évek újraértelmezését célzó hullám. Ezt lehet egyszerűen retro láznak nevezni, de szimpla nosztalgiánál jóval összetettebb kulturális jelenségről van szó. Eluralkodnak a pop és az undeground zenékben a szóban forgó évtizedet idéző dob, gitár, szintetizátor és ének hangszínek. Nem szolgai utánzásról van szó. Sokkal inkább újraalkotásról. Modern köntösben köszönnek vissza, az olyan, mintha típusú hangszínek.
Nagyon sokáig nem tudunk szabadulni ennek a kornak a zenei örökségétől. Számtalan gyártó igyekszik az SSL csatornáinak digitális inkarnációjával, a Lexicon és az Eventide zengetőinek és más meghatározó effektjeinek emulációjával. Bizony még az exciter pluginek is megjelennek. Már minden elérhető szoftver formájában, ami meghatározta a nyolcvanas évek uralkodó hangzását. Kétezer tíz környékén nagyon sokan jósolták, hogy a nyolcvanas évek nosztalgiája után nemsokára terítékre kerül a következő évtized. Nem, ez azonban még a mai napig nem következett be igazán. Kétezer tíz óta eltelt tizenöt esztendő, volt egy világjárvány, azonban még mindig nem tudunk szabadulni azoktól a fránya nyolcassal kezdődődő évtized kulturális hatásaitól. Kezd eluralkodni az aktív alkotó közösségen, hogy nincs semmi új a nap alatt.
Ez nagyon veszélyes életérzés. Azonban már nagyítóval sem tudnánk találni olyan szintetizátort vagy effektet abból a tíz évből, amely ne kapott volna szoftveres változatot. Már mindent létező hangszínt újrahasznosítottunk, Szinte mindent. Ne essünk abba a csapdába, hogy azt hisszük, hogy nincs kiút. Ez nem igaz, mert a nyolcvanas évek után jött még egy nagyon erős és meghatározó hangzásvilággal rendelkező évtized.
Bizony a kilencvenes évek. A zeneipar fejlődésével foglalkozó diskurzus és történetírás ezt az évtizedet tekinti az aranykor utolsó évtizedének. Csak egy eseményt szeretnék megemlíteni a közelmúltból, ami alátámassza azt, hogy amiről írok az valós kulturális fenomén és nemcsak légvár. A manchesteri Oasis zenekar tizenhat évnyi szünet után újjáalakult és koncertezni kezdett. A kilencvenes évek brit popjának egyik kulcszenekaráról van szó. A Wembley stadiont hétszer sikerült megtölteni. Hétszer!!!
Az örökifjú legendának számító Rolling Stones zenekarnak jó ha kétszer összejön egymás után, hogy teltházat Wembley stadion. Ami machesteri zenekarnak idén összejött az jól példázza azt, hogy az emberek beleuntak a nyolcvanas évek újrahasznosításába, valami újra vágynak. Ezzel nem azt szeretném sugallni, hogy ami most fog következni, az több évtizedekig tartó kilencvenes évek nosztalgia lesz. Sőt biztos vagyok abban, hogy ez nem olyan szerkezet szerint fog bekövetkezni, mint ahogy a nyolccal kezdődő évtized hangzásbeli hagyományával történt.
Amiről beszélek az már kis léptékben el kis kezdődött. Amire vállalkozni szeretnék ebben írásban az az, hogy vizsgáljuk meg azokat a hangszereket, effekteket és egyéb stúdiótechnikai berendezéseket, amelyek meghatározták a szóban forgó tíz esztendőnek a hangzásvilágát.
Kezdjük a számbavételezést a gitárokkal. Nem árulok el nagy titkot, hogy a gitárok megszólalásának paradigmaváltását elsősorban a 1991-ben megjelent Nirvana Smells like teen spririt című dal robbanásszerű sikere hozta meg. Ennek a nótának a sikere és a grunge stílus előretörése végérvényesen elsodorta, az addig uralkodó glam metal feminin, nyálas, érzelgős, pátoszos borzalmát. Elsősorban az játszódott le, hogy hirtelen kimentek a divatbók a Kramer, Jackson, Charvel metal gitárok. Helyette a Fender Olcsóbb gitár modelljei lettek népszerűek: Jaguar, Jazzmaster, Tornado. Ez a grunge és vele együtt rendkívül népszerű indie rock műfajoknak köszönhető. Divatba jönnek a gitárpedálok.Már megint divatba.
A Boss, az Electro Harmonix, a DOD cégek termékei rendkívüli népszerűségnek örvendnek. Az Electro Harmonix Small Clone chorus pedálja klasszikussá vált ebben az időszakban. Több kiemelkedő gitáros torzító vagy fuzz után kötve a hatvanas években Phil Spector által fémjelzett Wall of Sound hatást szerette volna utánozni, vagy megidézni. A Proco cég Rat torzítója reneszánszát éli meg ebben az évtizedben. Felsorolni is nehéz hány jelentős zenekar használta ezt a pedált. Talán a nagyhatású Sonic Youth zenekart emelném ki a sorból. A Digitech Whammy pich shifter effektjét egyértelműen a Rage against the Machine gitárosa Tom Morello tette halhatatlanná. Az alapvető attitűdje az volt, hogy a gitár szóljon úgy mintha valaki dj lemezjátszón szkreccselne.
A felsorolást nagyon sokáig folytathatnám. A lényeg az, hogy az évtized első felében olyan gitárhangzások alakulnak ki, amelyek elképzelhetetlenek voltak az előző tíz esztendőben. Ez elvezetett olyan műfaji fúziók kialakulásához, mint a hiphop és torzított gitárok házasításával valami teljesen új megjelenéséhez vezet. Itt elsősorban a Faith no More zenekarra gondolok, a Beastie Boys egyes dalaira vagy akár a Red Hot Chili Peppersre.
Ez elvezet az évtized második felében a Nu Metal kialakulásához. Új műfaj új esztétikával és olyan megszólalással, amely átvezet a kétezres évekbe. Természetesen sokan érvelhetnek azzal, hogy amit a gitárokról és annak hangzásáról eddig elmondtam az szinte változatlanul igaz ma is. Azonban ez a megállapítás szerintem azért felületes, mert a kétezres években a nyolcvanas évekbeli nosztalgia eluralkodásával teljesen megváltoztak, vagy inkább fogalmazhatunk úgy is, hogy felhígultak a tipikus kilencvenes éveket jellemző gitárhangzások.
Sokkal helyesebb az a megközelítés, hogy úgy találunk vissza a címben szereplő tíz év hangzásvilágához, ha már sikerül eldobnunk, a ma már kicsit unalmasnak számító nosztalgiát a nyolcvanas évekhez.