Nagyot tévedett, az, aki arra számított, hogy kész részletben meg tudjuk tárgyalni azt a véget nem érő témakört, hogy lehallgatás. Ugye milyen egyszerű kérdés az, hogy hogyan halljuk a zenét, viszont a válasz annál bonyolultabb. Először szembesültünk, azzal, hogy az, amit hallunk, és az, ahogyan hallunk, az nem csak a hangfaltól függ, amin szól a zene, hanem az egészbe beleavatkozik a teremnek az akusztikája. Hangerőtől függetlenül a hangfalból jövő direkt hang keveredik a falakról, padlóról és mennyezetről származó visszaverődésekkel. Ebből következik, hogy minden esetben a terem befolyásolja, drasztikusabban megfogalmazva torzítja, hogy mit is hallunk. Amennyiben messze van a valóságtól az, amit érzékelünk, akkor nem nehezen belátható, hogy csapnivaló lesz a zenénk, hiszen a rossz zenealkotási döntések sorozata borítékolható.
Ha biztosra akarunk, menni, akkor tervezett akusztikában végezzük a zenealkotást. Ezt nyílván kevesen engedhetik meg maguknak. Akusztikai tuninggal a semminél valamivel jobb eredményt érhetünk el, de ez a megoldás sohasem éri el a tervezett akusztika precizitását. A szoba korrekciós rendszerek sokat javítanak a helyzeten, de sokkal távolabb kerülünk a korrekt lehallgatástól, mint az előbbi két esetben. Sőt nem nagyképű azt állítani, hogy tuningnál és csupán digitális szobakorrekciónál, már nem fejezhető be a mixing folyamata. Épeszű ember masteringről nem is álmodik home stúdióban.
Megvizsgáltuk a referencia értékű fejhallgatókat, számításba vettük a hazai ingatlanviszonyokat figyelembe véve azokat a stúdió monitorokat, amelyek értelmes bővítményei lehetnek az otthoni zenealkotásnak. Azt állapítottam, meg, hogy a legtöbb helyiség 12-16 négyzetméter közé esik, ezért azok a két utas közel téri versenyzők jöhetnek szóba, amelyeknek a mély/középsugározójuk 6 vagy 6,5 inches. A nagyobb hangfalak a parányi méretű termekben, mély frekvenciákban hatalmas galibát képes teremteni.
Elmondtunk szinte mindent. Miről lehet még szó a lehallgatás avagy hogyan hallunk témakörben? Amiről, itt még beszélnünk kell az az, hogy hiába nevezünk bármit is referencia értékű lehallgatónak, legyen az füles vagy hangfal, igazából nem hagyatkozhatunk rá száz százalékosan. Erre egy híres amerikai hangmérnök, azt mondta, hogy minden hangfallal úgy van, mint egy gyönyörű feleséggel: nem biztos, de lehet, hogy megcsal. Kevésbé frappánsan ezt úgy fejteném ki, hogy akármilyen drága eszközzel is dolgozunk, mindig lesz olyan frekvenciatartomány, ahol kevésbé korrekt, és precíz, mint a többiben. Nyilván minden gyártó, minden modelljénél máshol van ez az Achilles ín. Vajon hol kell keresni a megoldást? Nos, ez a cikk nem a megalomániáról szól, azt előre leszögezem. Mégis a tanácsom az, hogy ne csak egy lehallgató rendszert építsünk, ki hanem legalább kettőt. Van olyan hangmérnök, aki ragaszkodik a három stúdió monitorhoz. De itt vége a történetnek! A több nem jobb megoldás. Sokkal inkább a tudatosságra kell törekedni. Ismerve a hazai producerek és hangmérnökök anyagi lehetőségét, maradjuk annál, hogy két stúdió monitor párban gondolkodunk. Persze nem győzőm hangsúlyozni, hogy mindkét rendszer hangját részletesen meg kell tanulni. Vagyis azt más szavakkal, hol vannak az erényei és hol a gyengeségei. Általában ha egy zenénk jól szól, bármelyik munkafázisban a két hangfalon hallgatva külön-külön, akkor nagy eséllyel minden hétköznapi zenefogyasztási szituációban jól szólal majd meg. Legyen az okos telefon, autó, Sokol rádió, earbud, boombox, vagy bluetooth dübörgő.
Beszéljünk a tudatosságról, amiről az imént írtam! Ízlésünknek és pénztárcánknak megfelelően válasszunk először egy hangfalat. Használjuk, huzamosabb ideig. Tanuljuk meg a hangját! Legyünk tisztában azzal, mely frekvenciatartományban megbízható, és hol nem az. A tudatosság onnan fakad, hogy a második hangfalat úgy válasszuk, hogy ott biztosan elég precíz és megbízható legyen, ahol az első kevésbé az. Tudom, hogy durva általánosítás, de azért hasznos kiinduló pont lehet, ha azt mondom, hogy egyik kategóriába tartoznak a stúdió referencia értékű hangfalak. Vannak a fahangú hangfalak, amelyek, középtartományban kíméletlenül pontosak, cserébe viszont nem igazán rendelkeznek mélyekkel és magasakkal. Ennek az iskolapéldája a nagy kedvencem a Yamaha NS10. Ezt az világot képviseli az Auratone, a ProAc, az ATC, a Tannoy közepes méretű közel téri hangfalai. A másik kategóriába a közép tartományban kevésbé részletező, de korrekt mélyekkel és magasakkal rendelkeznek. Ide sorolnám a Krk, a Dynaudio és a Genelec olcsóbb közel téri monitorjait. Ugye milyen logikus, hogy a lehallgató párt úgy alakítjuk ki, hogy az első kategóriából is és a második kategóriából is választunk egy hangfalat. Ismétlem önmagam, amikor azt írom, hogy mindig az ízlésünk és az anyagi lehetőségeink döntsön arról, hogy melyik modellek mellett voksolunk.
Az élet azonban nem ilyen egyszerű. Mindenki döntse el maga, hogy például a PMC vagy a Kali Audio hangfalait melyik kategóriába sorolja. Ugye minden mennyire szubjektív?
Tisztában vagyok, hogy sokan legyintenek most, hogy itthon az is nagy valami, ha egy hangfalra összekovácsoljuk a pénzt. Azonban nem hagyatkozhatunk egy stúdió monitorra, ha valóban esélyesként szeretnénk részt venni a zeneipari versenyben. Ha valóban esélytelen a két hangfal összehozása, akkor azt tanácsom az, hogy az egy stúdió monitor mellé mellett még két különböző hangkarakterű referencia értékű fülhallgatót válasszunk munkaeszköznek.
Utolsó sorban azt szeretném megemlíteni, hogy a készülőfélben lévő zenéinket mindenhol hallgassuk meg és készítsünk listát, arról, amit változtatni érdemes: akár hangszínek terén , akár hangerő arányokban.