Belenyúlok a darázsfészekbe. Már megint. Ennek a témának dunányi irodalma van. Egy- két írásomban már foglalkoztam vele. Azonban most más szemszögből, kicsit más hozzáállással is szeretném megközelíteni ezt a kérdéskört. Aki még nem jött volna rá a címből, itt arról lesz szó, hogy honnan tudom azt, hogy most már készen vagyok a mixemmel? Egyszerű, de talán az egyik legnehezebb kérdés. A legtöbb cikk vagy youtube oktatóvideó azt feltételezi, hogy nem egy, hanem egyenesen kettő vagy több lehallgatási rendszerünk van, amiben száz százalékig megbízhatunk. Ez a hazai körülmények között nagyon-nagyon távoli vágyálom a hálószoba producerek körében.
Induljunk ki abból, hogy itthon szerencsésnek mondhatja magát az, aki rendelkezik legalább egy stúdiómonitor párral. Általában ez a belépő szintű, legolcsóbb kategóriába tartozó termék birtoklását jelenti. Óriási különbség, ha összehasonlítjuk egy tervezett akusztikai térben elhelyezett kettő vagy több referencia értékű lehallgatórendszerrel. Az alapvető kérdés az az, hogy mennyire hihetünk a hangfalunknak. Természetesen itt mindig tekintetbe kell venni annak a teremnek az akusztikai jellemzőit, amelyben el van helyezve a stúdióhangfalunk. Az akusztikailag nem kezelt hálószobák, nappalik vagy aránytalanul el szokták nyelni a mélyeket/magasakat, vagy azokat elképesztően felerősítik. Ilyen környezetben nehéz a szóban forgó frekvenciatartományokat kellőképpen rendbe tenni. Nagyon sokszor, amikor masteringre érkeznek hozzák szerzemények, akkor precízen meg tudom mondani, hogy kinek milyen irányban csal az otthoni terme, ahol alkot.

Ahhoz, hogy egy mixinget befejezettnek tekintsünk, szükségünk van akkurátus lehallgatásra, ami hellyel-közzel lineárisnak mondható. Lineárisnak tekinthető az a hangfal, amely 28-2000 Hz közötti, azaz az emberi fül számára befogadható tartományban, végig a valóságtól maximum két decibelnyit tér el. Ezt nevezhetjük széles sávú lehallgatásnak, vagy referenciának. Tervezett akusztikai térben elhelyezve egy ilyen lehallgató ideálisnak tekinthető ahhoz, hogy mixing döntéseket hozzunk. Ezzel szemben a belépő szintű stúdió hangfalak csak 100-20000 Hz között képesek az előbb megfogalmazott tűréshatáron belül teljesíteni. Persze ezt nagy jóindulattal mondom, mert a véleményem az, hogy ez az eltérés inkább három-négy decibelnyi. Nagy általánosságban azt fogalmazhatjuk meg, hogy homály, hogy mi történik az alsó két, vagyis a sub és basszus oktávban. Hasonlattal azt mondhatom, hogy elég nehéz úgy szivárványt rajzolni, ha nem látjuk a sárga meg a kék színt. Kritikus véleményem a legtöbb belépő szintű stúdiómonitorral szemben az, hogy a gyártók a mély tartományok nem precíz leképzését úgy igyekeznek kompenzálni, hogy kis arányban megtolják a leadott mélyeket és magasakat. Ez azt eredményezi, hogy lyukas lesz a közép. Számomra a legtöbb esetben nem elég részletes így a középtartományok megjelenítése. Nehéz így a beszédtartományban rendet teremteni.

A mixing termünk csináld magad akusztikai tuningolásán túl a legjobb, amit tehetünk a precíz lehallgatás érdekében, ha vásárolunk egy szobakorrekciós szoftvercsomagot mérőmikrofonnal együtt. A legjobb ilyen jellegű terméket a Sonarworx cég jegyzi. Nem azt állítom, hogy a konkurens termékek nem használhatóak, hanem azt, hogy az elsőként megjelölt cég meglepően jól korrigálja a hangfal hiányosságait és a terem akusztikai értelemben vett tökéletlenségét.
A fentiekben megfogalmazott precizitásra azért van szükségünk, hogy kulcsfontosságú döntéseket tudjunk meghozni a mixing folyamat során. Például olyan feszesek-e a mélyek, mint amilyennek megálmodtuk, elég érthető-e az ének a magas, ütősök nem dominálják-e túl a zene energiáit, és még a végtelenségig sorolhatnám.
A felmerülő kérdéseket úgy csoportosíthatjuk, hogy egyfelől megfelel-e a zenei stílus hangzásbeli követelményeinek (ez az objektív kritérium), másfelől pedig a produkció esztétikájának. Ebbe a szubjektív követelménykörbe sorolnám azt a nem elhanyagolható szempontot is, hogy érzelmileg kommunikálja-e a befogadó zenefogyasztó felé a mű alapvető üzenetét.
Ahhoz, hogy meg tudjuk állapítani, hogy kész a mixing, azt kell leellenőriznünk, hogy a két halmazba csoportosított rengeteg szempont vajon teljesül-e. Az akkurátus lehallgatás, amit jól ismerünk, azért szükséges, hogy a felmerült kérdésekre tudjuk a választ, és kritikus helyzetben döntéseket tudjunk hozni. Szinte közhely, hogy nincs olyan lehallgatási szituáció, amelyben száz százalékig megbízhatunk. Ezért jó ötlet második és harmadik lehallgatást kialakítani. Több helyen is elmondtam már, hogy szerencsés esetben két különböző karakterű stúdiómonitorral szereljük fel a házi stúdiónkat. Két különböző karakterű lehallgatás birtokában könnyebb meghozni a döntéseket. Más szavakkal könnyebb eljutni a mixing folyamat végére. A két külön karaktert úgy értem, hogy egyik hangfal a beszédtartományban legyen lineáris, a másik pedig teljesebb leképzést adjon a hangképről. Legenedás elterjedt párosítás a Yamaha NS10 és Genelec 1031.
Amennyiben nincs keretünk két stúdió rendszerre, használt piacon filléres tétel beszerezni egy régi highend hifi hangfalat. Véleményem az, hogy bizonyos B&W kisméretű és Tannoy duálkoncetrikus hangfalak jó szolgálatot tehetnek. Fülhallgatóban leellenőrizni a végeredményt szinte kötelező. Kedvencem erre a célra az AKG K240 referencia értékű fülese. Természetesen ízlés szerint Sennheiser, Audio Technica termékek közül válogathatunk.

Közhelyszámba menő vélekedés, az, hogy nagyon sok hétköznapi szituációban érdemes meghallgatni a mixünket és ellenőrizni, azt, hogy a kritériumok teljesülnek-e. Referenciazenével összevetni is tanulságos lehet, nemcsak a stúdiókörülmények között. Autóban, laptopon, okostelefon hangszóróján, konyhai hifin, boomboxon való meghallgatás új perspektívába helyezheti a zenénket. A hangszerek dinamikájának ellenőrzésére jó ötlet zenehallgatás zajos környezetben: mondjuk porszívózás közben.
Hallgatni arany! A sok ellenőrzés elősegíti, hogy válaszolni tudjunk arra a kérdésre, hogy vajon valóban befejeztük-e a mixing folyamatát, vagy akad még teendő.