Pár éve láttam a szakmámhoz kötődő talán legviccesebb pólót. Keverőpult egyik csatornáján csak egy potméter szerepelt, rajta a felirat: „MORE”. Gondolom hangosítós kollegáknak szánták ezt a mókás grafikai megoldást. Számtalanszor hallhatták a fellépő művészektől, hogy kérek még több éneket, gitárt, billentyűt, basszust, dobot, vagy perkát. A felsorolásnak természetesen nincs soha sem vége: több effektet az énekre, több teret a gitárra, delayt a pergőre, magasat a zongorára, mélyet a lábdobra… Valóban egy olyan paradigmával állunk szemben, ami azt sugallja, hogy a még több az mindig jó vagy jobb. Micsoda badarság! Előbb utóbb elérjük a berendezésünk – legyen szó akár a digitális vagy analóg keverőpultról – határait. Ez a határ az, amikor elkezdjük túlvezérelni az áramköröket, nem a művészi koncepció miatt, hanem csupán csak zenészi igényeket kielégítve. Mennyire jó ez? Mindenki döntse el maga.
Nem kívánok hadat üzenni ennek a világnézetnek, még annak ellenére sem, hogy teljesen értelmetlennek és nem célravezetőnek tartom. Nem akarom mindenáron az igazamat alátámasztani, de ajánlok egy egyszerű, de rendkívül tanulságos összehasonlítást: vegyünk találomra egy jelenleg toplistás magyar és tengerentúli dalt, és hallgassuk meg őket többször egymás után! A kilencvenes és a kétezres évek elejével ellentétben már nem a két produkció hangerőkülönbsége lesz a legszembetűnőbb, hanem a produkciók kidolgozottsága. Ne csak azt vegyük észre, hogy mennyivel jobbak a hangszínek és effektezések, hanem állapítsuk meg, hogy a nyugati vetélytársak zenéje mennyivel jobban egyben van, mint a hazai.
A hangszerelésen túl elsősorban a mixingben rejlő különbségekre figyeljünk a legjobban. Alapvető élményünk lehet, hogy a magyar produkciók megszólalása alapvetően a túlzsúfoltság érzetét kelti, míg a külföldieknél sokkal elegánsabb a kivitelezés. Minden olyan szellős, és ha összevetjük, akkor még az is lehet, hogy sokkal több zenei elemből (és egyben hangsávból) tevődnek össze, mint a zsúfoltnak ható hazai muzsikák.
De ne ragadjunk le a popzenénél! Vegyünk górcső alá egy hazai és egy amerikai rock lemezt – hasonló élményekről számolhatunk be. A helyzetet még az is súlyosbítja, hogy a magyar zenéknél kínosan vékonyak a dobok és a gitárok, mégis indokolatlanul telítettnek hatnak. Alternatív muzsikánál is hasonló élményünk lehet. Hallgassunk meg egy mai itthoni felvételt és mondjuk egy dalt az utolsó Nick Cave lemezek közül.
Mi a titok nyitja? Nyilván nem az, hogy zenei és hangmérnöki tehetségben hiányt szenvednénk. Szó nincs erről. Sokkal inkább a zenekészítés intézményi keretei alulfejlettek itthon, ha az amerikai vagy brit példa lebeg a szemünk előtt. Sokkal erősebb minőségbeli szűrők működnek az említett országok zeneiparaiban: ahhoz hogy valami megjelenjen akár digitális formában, vagy lejátszásra kerüljön televízióban vagy rádióban, olyan kiváló minőségben kell megszólalnia, amit sajnos a hazai zenék jelentős hányada nem ér el.
A fentiekből kikövetkeztethető, hogy erős és jól fejlett hangstúdiókban készülnek a zenék. Nem csak műfaji felosztás léteik, hanem különböző munkafolyamatokra specializálódott szakemberek bábáskodnak a kommerciális sikerre áhítozó zenék körül. Külön recordingra, producingra, mixingre, masteringre specializálódott hangmérnökök és intézmények alakultak ki. A hab a tortán, hogy olyanok is vannak, akik egy-egy műfajban jártasak és csak egy munkafolyamatra fókuszálnak. Így lehet igazán a szakma nagymesterévé válni. Az extrém kivételektől eltekintve a fejlett könnyűzenei kultúrával rendelkező nyugati országokban elképzelhetetlen, hogy olyan felvétel szólalhasson meg a rádióban, vagy más médiában, amit valaki otthon, csak és kizárólag a hálószobájában hegesztett.
Nem meglepő, hogy külön kaszt a hangmérnök-társadalomban, akik csak mixinggel foglalkoznak. Az ebbe a kasztba tartozó legtöbb sikeres szakember már több évtizedben mérhető tapasztalattal rendelkezik. Interjúk, workshopok, újságcikkek, alapján a legnagyobb bölcsességük az, hogy a bevezetőben vázolt „Give me more of this, more of that” filozófia nem vezet sehová.
Mixingnél elsődleges szempont egy olyan koherens művészi koncepció megvalósítása, amely megragadja a zenefogyasztók figyelmét és a dal mesevilágába kalauzolja őket. Ebben a mesevilágban mindennek megvan a maga helye. Mármint minden zenei elemnek térben is időben is. Bizony most következik az a közhely, hogy minden hangszernek – mind frekvenciában, mind a sztereó térben – megvan a saját tere, ahol érvényesülni tud. Szerencsésebb esetben a többi hangszerrel, vagyis a zenei kontextussal egyetemben. Hogyan is érik el a mesteri hatást? Erre a legjobb példa, hogy ha nem lehet érteni elég tisztán az éneket, akkor nem agyatlan hangosításba kezdenek, inkább a többi hangszert EQ-zzák (vagyis vágnak a frekvenciáiból) úgy, hogy azonos hangerőn érthető legyen a szöveg. Ugyanez igaz a gitárszólóra is, vagy billentyűszólóra. Nem ritka az a megoldás sem, hogy a zúzós gitárokból és a szintetizátor háttérszólamokból jelentősen vágnak 1000-2500 Hz között, hogy jól hallható legyen a pergő és a lábdob.
A felsorolást még folytathatnám a végtelenségig, de remélem, mindenki számára kezd kikristályosodni, hogy amiről szó van, az pont a „more” filozófia szöges ellentéte. Bizony, olyan, mint az ősi jin-jang szimbólum. Nem adunk arra a hangszerre, amit úgy érzünk, hogy eltűnik a mixben, hanem minden másból elveszünk. Nem feltétlenül hangerőt, hanem bizonyos frekvenciatartományt, amely elmaszatolja a nem hallható hangszert. Tisztában vagyok azzal, hogy amiről itt beszélek, az már többszörösen emelt szint. Hogy elsajátítsuk ezt a készséget, annak előfeltétele, hogy nagyon alaposan ismerjük a hangszerek akusztikáját. Ismerni kell az egyes hangszerekre jellemző felharmonikus sort. Azt hiszem, a felsorolt elméleti ismeretek elsajátításával és rengeteg gyakorlással elindulhatunk a felvázolt úton.
Ne veszítsünk szem elől egy dolgot! A sok-sok gyakorlás még nem a mixing. Gyakorlással olyan készséget sajátítunk el, amellyel mesteri szinten művelhetjük a az összegzést. A mixing szerintem ott kezdődik, amikor a megszerzett készséget az elménkben születendő koherens művészi konstrukció megvalósítására használjuk.
Szakadjunk el a „Give me more” szemlélettől. Merjünk bátrak lenni!