A legtöbben úgy tekintenek a szalagos magnókra, mint egy olyan nosztalgikus berendezésre, amely valamilyen megmagyarázhatatlan mágiával rendelkezik. De lehet, hogy még soha életükben nem használtak ilyen hangrögzítő szerkezetet. Miért is alakult ez ki? Hiszen a mai zenei producerek és hangmérnökök nagy hányada csak képen látott szalagos magnót. Igazából az érdekes számomra, hogy miért lett univerzális gyógyír bármire egy tape machine emuláló szoftver. Nem elég jó a basszus hangszín a hangszerelésben? Megoldja a jó öreg szalagos magnós pluginünk! A kérdés az, hogy jó úton jár-e a fiatal generáció, amikor misztifikálja a több mint húsz éve a stúdiókból kikopott masina hangzását? Kezdjünk demisztifikációba!
Ahhoz, hogy a jelenség valódi lényegét megértsük, az lebegjen a szemünk előtt, hogy a szalagos magnó egy hangrögzítő berendezés. Funkciója miatt megkerülhetetlen volt, ha zenét szerettek volna stúdiós elődeink a nagyközönséghez juttatni. Tehát nem kreatív döntés volt a használata, hanem nélküle nem készülhetett bakelit lemez, később CD, nélküle nem szólhatott a sláger a rádióban. A szalagos magnók a húszas évektől egészen a nyolcvanas évek végéig hatalmas technikai fejlődésen mentek keresztül. Pontosan megfogalmazva minden évtizedben szinte más és más jellegzetessége volt a szalagos magnók megszólalásának. Tehát szerintem nem létezik olyan fogalom, hogy univerzális szalagos magnó sound. Inkább arról lehet beszélni, hogy egyes korszakok masináinak más és más hangzásbeli jellegzetességei voltak.
Ha nagyon szőrszálhasogató szeretnék lenni, akkor technikailag nem helyes az a megfogalmazás, hogy a szóban forgó gépeknek bármilyen hangzásuk lett volna! A hangfelvétel-készítés hajnalától a hangmérnökök két jelenséggel hadakoztak: a zajjal és a torzítással. Minél régebbi egy berendezés, általában annál nagyobb zajjal és torzítással dolgozik. A zaj és a torzítás között még egy nagyon érdekes összefüggés van, amit a fiatal zenekészítő generáció bizonyára nem ismer. Mégpedig az, hogy a zaj minimalizálásához hatalmas hangerővel dolgoztak. Szakzsargonnal szólva jó nagy zenei jellel elnyomjuk a zajt. Mindennapos volt az a gyakorlat, hogy 6-10 db-vel túlvezérelték az a magnók analóg áramköreit. Bizonyára közismert az a tengerentúli stúdiós világnézet, hogy minél inkább a pirosba vagyunk annál jobb. (The redder, the better!)
A szaturáció, vagyis az áramkörök túlvezérlésének mértéke tehát elsősorban nem a produceri vagy a hangmérnöki kreativitásrésze volt, hanem egy ideális állapot volt a zaj és a torzítás minimalizálásában. Ha kis jellel, kvázi kis torzítással próbálkoztunk, akkor nagy volt a zaj. Ellenkező esetben, nagy jelnél elhanyagolható volt ugyan a zaj, de nagy torzítással is kellett számolni. A szalagos magnók jelenségének teljes megértéséhez azt is meg kell vizsgálnunk, hogy a zene szalagra írás közben megváltozott. Mit is jelent ez? Azt, hogy a szalag beleavatkozott a frekvenciamenetbe. Nem volt elhanyagolható a frekvencia válasza, mint egy mai hangkártyának. Közelről sem nevezhető neutrálisnak. Bizony több gyártó szalagjai voltak a stúdiókban és mindegyik máshogyan avatkozott a zenei anyagba. Más volt egy EMTEC vagy égy Ampex, esetleg egy BASF szalagnak a frekvencia válasza. Azt hiszem, hogy ma nem érdemes a részletekig elemezni, hogy melyik gyártó portékája hogyan avatkozott a zenei anyagba. Az idősebbek meg bólogathatnak, hogy bizony egy dögös rock nótát Ampexre írunk, a lágy soul muzsikát meg BASF-re.
Egyszerűsítsünk egy kicsit a fiatalság számára. Nem azért, mert kételkedem a szellemi képességükben, csupán azért, mert a legtöbben soha nem fognak igazi magnókat használni zenekészítés során, ezért felesleges a különböző szalag márkák és típusokat hangzásbeli minőségének tipologizálása. Inkább elemezzünk tüzetesen, hogy egy ilyen masina hogyan avatkozott a hangzásba. Alapvetően három fokozatról beszélhetünk: bemeneti áramkör a felvételnél, szalag, és kimeneti áramkör a lejátszásnál. A kezdeti időktől egészen a hatvanas évek végéig kizárólag csöves áramkörrel rendelkező magnók léteztek. Általában itt jelentősen színezte a hangot a be- és a kimeneti fokozat felvételnél és lejátszásnál egyaránt. A hetvenes és a nyolcvanas években már a be- és kimeneti fokozatok tranzisztorokból, később integrál áramkörökből lettek megépítve, így csökkent azok harmonikus torzítása. Több cikkemben elemeztem már részletesen, de azért ismételjük el még egyszer: a hatvanas évek végéig gyártott csöves szalagos magnók ki- és bemeneti fokozatai a páros felharmonikusakat dúsítják, lágyítva a hangzást, míg az időben későbbi tranzisztoros és IC-s gépek a páratlan felharmonikusak szintetizálásával enyhén kaparós soundot indukáltak.
Ugye mennyire összetett módon avatkozik bele a felvételbe a górcső alá vett hangrögzítő eszköz? És a java még hátra van. Hiszen még arról szót sem ejtettünk, hogy konkrétan a szalag mit is tesz a hanggal. Közelről sem olyan lineáris a frekvencia válasza, mint egy ma stúdió célra szánt AD vagy DA konverter. A szalag alapvetően enyhén komprimálja a zenei anyagot. Ezt a hatást pedig növelte az a tény, hogy a zaj elleni küzdelemben általában túlvezérelt jele használtak a hangmérnökök. A legmélyebb sub oktávot a szalag nagyon enyhe meredekségű görbével levágja. Viszont cserébe egy oktávval magasabban, a basszus tartományban, olyan 105 – 120 Hz körül 2-3 decibellel beleemel az anyagba. A közép mélyekkel és a közepekkel viszonylag lineárisan bánik. Az érdekességek középmagasban kezdődnek. 7000 Hz környékétől, egészen 11-12 kHz-ig nagyon lágy másfél-két decibeles emelés van. 12 kHz-től pedig szintén enyhe görbével le vannak vágva a legmagasabb frekvenciák. Meg kell jegyeznem, hogy az itt felsorakoztatott jellemzésem a szalag nem lineáris természetéről durva általánosítás, hiszen függ a szalagos magnó márkájától, típusától, a használt szalag márkájától, típusától, korától és felhasználásának számától és nem utolsó sorban a rögzítés/lejátszás sebességétől. A sebesség csökkenésével fordított arányban nőtt a torzítás és a nemlineáris viselkedés.
Ilyen fokú durva általánosításra azért törekedtem, hogy távirati stílusban vázoljam a fiatal zenekészítő generációnak, hogy mit is csinált a szalag a zenei jellel. Még egyszer gondoljunk bele, hogy mielőtt a számítógépek átvették a hangrögzítés funkcióját, a szalagos magnók nélkül nem lehetett felvételeket készíteni. Bizony rendkívül komplex módon avatkoztak a hangzásba, vagy más szavakkal színezték a hangot. Ebben a komplexitásban rejlik a szalagos magnók mágiája. Ma a digitális korszak gyermekeiként nosztalgiával gondolunk vissza ezekre a berendezésekre és talán nem hiába tekintjük gyógyírnek a karaktermentes, rideg, digitális hangzás elkerülésére.