A cikkeim és az egész blog azoknak íródott első sorban, akik nem csak afféle szükséges rossznak vagy felesleges úri passiónak tartják a mixing folyamatát. A hitvallásom az, hogy a zenealkotás eme folyamata a zeneszerzéssel egyenrangú és egyenértékű művészeti ág, amelynek a végterméke egy koherens szellemi konstrukció. Ugye ez mennyivel több, mint az, hogy összekeverünk hangsávokat és EQ-zunk meg komprimálunk, mert azt úgy szokták. Hatalmas hozzáállásbeli különbségről beszélünk.
Mivel ez a hozzáállás a felvételkészítés történetében zenei központonként változott, tradicionálisan három markánsan különböző stílust tudunk megnevezni: mindhárom egy-egy nagyvároshoz kötődik. A szóban forgó három zenei központ London, New York és Los Angeles. A londoni mixing stílusra a zenei rétegek létrehozása volt a jellemző, hogy a zenefogyasztók minél gazdagabb és összetettebb hangzást élvezhessenek. A new yorki stílusra a nagymértékű kompresszorhasználat, a párhuzamos komprimálás és az erős, ütős, agresszív megszólalás a jellemző. Főként a dobok komprimáltságáról lehet felismerni. Erre mondja az angolszász szakirodalom, hogy „in your face” hangzás. A los angelesi mixing stílusra a nyitott és természetes megszólalás a jellemző. Sokkal kevesebb kompresszor és effekthasználat tapasztalható, mint a másik két nagyvároshoz kötődő mixing trendeknél.
Természetesen ez nem azt jelenti, hogy más zenei központok nem alakultak ki a zenekészítés története során, csupán a hangzásuk nem lett oly nagymértékben irányadó, mint a megnevezett három metropolisz. London, New York, Los Angeles mellett még beszélhetünk Memphisre, Nashwillre, Párizsra, Berlinre jellemző hangzásvilágról és mixing stílusról.
Nem csak a levegőbe beszélek, ezért igyekszem zenei példákon keresztül bemutatni a szóban forgó mixing stílusokat. Londonról elsősorban az Abbey Road stúdió és a Beatles juthat az eszünkbe. A késői lemezeiken túl a Pink Floyd, David Bowie és a Queen korai lemezei jól illusztrálják az ehhez a városhoz kötődő mixing hozzáállást. A New Yorkra jellemző hangzást például a Ramones, Bon Jovi, Roxy Music lemezein keresztül ismerhetjük meg. Nem szabad megfeledkeznünk a nyolcvanas évek rap és hiphop vonulatáról, ha a szóban forgó város agresszív, ütős hangzását szeretnénk szemléltetni. Kötelező hallgatnivalók a Public Enemy és a Tribe Called Quest albumai. Ha a tradicionális értelemben vett los angelesi mixing stílust szeretnénk szemléltetni, akkor elsősorban a Beach Boys, Dirk Dale, Van Halen, Mammas and Pappas felvételeit érdemes tanulmányozni.
Tegyük tisztába és szélesítsük történeti rálátásunkat a felvételkészítés folyamatára! A felsorolt földrajzi helyekhez köthető mixing stílusok az 50-es 60-as években alakultak ki, és talán a nyolcvanas évek közepéig-végéig megőrizték védjegyeiket, azonban a globalizáció megváltoztatta ezt. A mixing stúdiók uniformizálásával, az SSL nagyméretű keverőpultok, később a Pro Tools DSP rendszerek világméretű elterjedésével a felsorakoztatott stílusbeli különbségek eltörpültek, majd eltűntek. Nem azt jelenti, hogy megszűntek a karakterek, sokkal inkább azt, hogy az egyes városokhoz köthető mixing technikákat a világ más pontjain is elkezdték használni.
Tüzetesebben megvizsgálva a londoni stílust, meg kell állapítanunk, hogy azért itt is tetten érhető a kompresszor használat, de közelről sem olyan radikálisan, mint a New Yorkban. A kulcs az effektek párhuzamos használatában rejlik. Az audio processzorok ilyen használatával hozható létre a zenei elemek gazdagon rétegezett hangzása. Különböző technikák és trükkök elemzésével igyekszem ecsetelni, hogy miben is rejlett a brit fővároshoz köthető mixing hozzáállás hazánkban kevésbé ismert nagyszerűsége.
Kezdjük a sort az elektromos gitár keverésével! Ahhoz, hogy valódi teret és csillogást kölcsönözzünk keverés során ennek a hangszernek, nem elég egyszerűen csak EQ-zva, komprimálva belehelyezni a zenébe. A korabeli londoni mixekben általában enyhén jobbra vagy balra panorámázták a tiszta, nem effektezett jelet. Az elsődleges réteget úgy teremtették meg, hogy az ellenkező oldalra kevertek egy rövid delay effektezett sávot. Ez a késleltetés általában 50 és 150 milliszekundumos volt. A lényeg nem azon volt, hogy a zenehallgató észlelje a delay használatát, sokkal inkább az, hogy gazdagítsák a hangzást. A második réteg nagyon sokszor egy, a tiszta sáv oldalán használt plate vagy spring reverb. Az elv ugyanaz, mint az előbb: halk, szinte alig észrevehető mértékben adagolták az effekteket a mixben. A harmadik réteg nagyon sokszor modulációs effekt volt, amit középen hagytak a sztereó térben. Ez nagyon lassú chorus vagy phaser szokott lenni. Fokozva a hangzás teltségét és gazdagságát, újabb rétegeket alkothattak párhuzamos komprimálással vagy szaturációval megkínált sávok.
Valószínű sokakban felvetődik a kérdés, hogy a cikk elején miért jelentettem ki, hogy a londoni mixing stílushoz a párhuzamos processzálás dukál, vagyis a send-return típus effekt használat? Legtöbbször a villanygitárnál felsorolt rétegeket más zenei elemeknél is használták, mint például az elektromos zongora, orgona, szintetizátorok, háttérének sávok. Jellemző volt, hogy a párhuzamosan használt effektek nagymértékben voltak hangszínszabályozva, hogy ne vegyék el a tisztán rögzített sávoktól a főszerepet. Gondoljunk bele, mennyivel izgalmasabb és grandiózusabb egy ilyen rétegekkel megpakolt muzsika megszólalása, mintha csak egyszerűen egymásra raknánk a sávokat mindenféle kreatív, művészi igényű ötlet nélkül.
Zárásként nézzünk egy tipikus londoni basszusgitár keverési praktikát! Általában direkt vonaljel egy időben van rögzítve az erősítővel. Az erősítő közelről van mikrofonozva. A mikrofonozott jelet, mint tiszta forrást kezeljük, a vonaljelet pedig tetszés szerint effektezzük, tehát minimum 2 réteget alakítunk ki. Például torzítjuk vagy szaturáljuk a vonaljelet, esetleg modulációval gazdagítjuk és halkabban a mikrofonnal rögzített sávhoz adagoljuk.
A londoni mixing stílus technikái mögött húzódó filozófiát megértve bizonyára izgalmasabbá, koherensebbé és profibbá tehetjük a saját munkáinkat.
Érdemes kísérletezni!